hajnalodik

az átalvatlan éjszakáknak illata van.

ha tanulni kell, akkor dohány, zöld tea, papír,

tinta, könyv...

de igazából az hiányzik, aminek az a meghatárzohatatlan illata van.

meztelenül feküdni patyolatfehér pamutlepedő alatt,

meredni az ablak irányába,

aztán lassan és puhán érinteni a parkettet mezítelen talppal,

ráállni, és elmenni az ablakig.

rácsodálkozni arra, hogy már virrad.

ez hiányzik.

és az a meghatározhatatlan illat.

hírérték és önismeret

Történelmet átíró leletek kerültek napvilágra Eszterisztánban

A hosszú évekig eltartó ásatás megszülte gyümölcsét. Rábukkantak az eddig elveszettnek, majd nemlétezőnek nyílvánított titkára annak, hogy mitől van elkúrva az államfő agya.

Az állam már készült visszavonni a támogatást, látván, hogy az arheológusok nem jutnak semmire és fölöslegesen dúlnak fel újabb és újabb buckákat. Már az egész országot fél kilométerrel odébb pakolták azzal, hogy a kiásott földet innen oda tették-vették - s közben persze nem találtak semmit csak sok szemetet: üvegeket, rongyokat, csontvázakat.

A "kincs" persze -ahogy ez lenni szokott- véletlenül bukkant elő egy nagymamával folytatott reggeli kávézás alatt, amikor is arról volt szó, hogy az ember nagyobb korában is azzal foglalkozik, amivel gyerekként. Nagymama -a megkérdezett- elmesélte, hogy az államfő -Eszterke- egész gyerekorát azzal töltötte, hogy ült a régi vitrines ágy párkányán és (idézzük az interjúalanyt) "búsult", amikor pedig picit jobb kedve volt, olvasott és képket nézegetett, da aközben is inkább lefele görbült a szája (de sose sírt).

Ami a búsulást illeti, állítólag akkor kezdődött, amikor a szülők elváltak s apuka elment. A kislány hónapokig kesergett és nem beszélt senkivel, annyira megviselte az apja távozása. Amikor pedig ez az időszak lejárt volna -akkoriban 5 éves lehetett- az anyja is elhagyta.

Mint útólag kiderült az államfő nyilatkozatából, erre ő nem emlékezett tisztán, tudniillik pozitívan szelektív memóriájának köszönhetően a rossz dolgokat blokkolta a tudattalanja, így nem emlékezett világosan (vagy gyakran) anyja közönyére, esetenként utálatára.

Ahogyan így utólag összeállt a kép -az interjúból és az általa generált fakó emlékfoszlányok körvonalazódásából- levonhatjuk a -nem annyira merész (de annak ható)- következtetést, hogy az államfő tudattalanjának sérülése -nevezzük léleknek, ha úgy tetszik- annak tudható be, hogy már 5 évesen fel kellett dolgoznia azt, hogy azért magányos, mert az apja elhagyta, az anyja meg leszarta. Ez persze máig nem változott; pusztán súlyosbodott a helyzet az anya hazugságainak illetve a gyerek jóhiszeműségének és önámításának köszönhetően. Ha felírjuk egy kockás papírra a fent említett tényeket, eseményeket és összeadunk, kivonunk, osztunk, szorzunk, majd meghúzzuk a vonalat és alája írjuk a kapott eredményt, rájövünk, hogy ezzel már sokkal könnyebb megoldani az egyismeretlenes egyenletet, ami arra adna választ, hogy hol van az egész elbaszva, és hogy kéne helyrehozni? Az egyetlen hiba a számításokkal talán az, hogy akárhogy számoljuk, a végeredmény: "meg akarok halni", ami gyakorlatilag egy axióma az eszterológiában, sőt, ilyen S.I. egység is létezik. Nem csoda, hogy megfelelő számadatok hiányában eddig nem sikerült az ország legkiválóbb tudósainak sem kiszámolni az eredményt.

__________________________________

Ha lebontjuk a képletet, így nézne ki a levezetés:

(reductio ad absurdum-mal)

nem bántottam senkit + engem bántottak = mindenki engem szívat

mível ez abszurd, hisz nem én vagyok a világ közepe és senkinek nem érdeke engem bántani (eszterológia 4 és 5-ös számú törvényeit bevonva), az ellenkezője kell igaz legyen:

bántottam* + engem nem bántott senki = mindenkit szívatok**

Q.E.D.

jegyzet: *valószínüleg a szüleimet azzal, hogy létezem.

**gonosz vagyok. megbosszúlom azt, hogy fölösleges vagyok azzal, hogy megmutatom, igenis létezem, tudok hatással lenni tárgyakra, emberekre: megragadom, elhajítom, összetöröm, rátaposok; pusztán azért, mert minden törékeny és efemer (ez érvényes mindkét entitásra).

Akár az abszurd, akár a valós alapú számítást vesszük figyelembe, arra a következtetésre juthatunk, hogy anyám picsája, dögöljek meg.

Miközben ezt leírom, nem érzek semmit.

Csak ideges lennék, ha valaki sajnálna.

Ideges leszek attól is, ha megesik a szívem magamon.

Nem szar nekem, nem vagyok elkeseredve, csak elemzem a tényeket.

Azokat sajnálom, akiknek ennél sokkal rosszabb.

Ezért nem gondoltam soha komolyan öngyilkosságra.

(nem mintha a halálban követelmény lenne, hogy a tested élettelen legyen)

Tiszteletből azok iránt, akik élnek. Akik mernek és képesek élni.

Főleg azok előtt emelem kalapom, akik mindezt képesek úgy kezelni,

hogy kihozzák belőle a legjobbat, akkor is, amikor teljesen világos, hogy el van kúrva.

Legmélyebb tiszteletem övezi az élőket és bátrakat.

Üdvözlet innen, a nem is olyan más másvilágról.

szépen meghegyezett színes ceruzák

soha nem tanultam.

nem igazán tudom, milyen érzés leülni és tanulni.

céltudatosan, kötelességtudúan, szorgalmasan.

mindig elvicceltem, hogy ez tulajdonképpen azért van,

mert túl izgága vagyok és képtelen vagyok egy helyben ülni.

ennél sokkal komplexebb a magyarázat:

anyum egyedül nevelt, így mindent egyedül kellett kitalálnia

és persze megvolt a szándék, hogy tökéletes anya (és apa) legyen.

így nekem is tökéletes gyekenek kellett lennem.

a maximálisat kellett teljesítenem. na nem úgy!

sose várta el, hogy osztályelső legyek vagy ilyen hülyeségek.

a szabály az volt, hogy a magam mércéjén hozzam ki a maximumot.

ismert. tudta, hogy már az sem kevés, hisz rá ütök: maximalista vagyok.

(+nonkornformista. ezért tényleg nem voltam osztályelső - na jó...kétszer-

más prioritásaim voltak. de értette és nem vetette meg őket.)

ugyanakkor önállóságra nevelt. ez volt pedagógiájának a vezérfonala:

álljak meg a jég hátán is. nem azt várta el, hogy kapaszkodjak

a konvenciókba. inkább azt, hogy legyek kreatív és flexibilis.

találjam ki az adott helyzet függvényében, mit hogyan lehet megoldani.

még járni sem tudtam, amikor nem plüssjátékokat s babákat vásárolt nekem,

hanem logikai játékokat, kockákat, memoriajátékokat stb.

soha semmit nem rágott a számba. ha valamit nem értettem,

legjobb esetben kérdésekkel vezetett rá, de soha nem kaptam semmit készen.

ez az egész úgy kapcsolódik a tanuláshoz, hogy már elemista koromban

rájöttem: nem kell tanulni ahhoz, hogy tudjon az ember.

elég, ha alapjáraton kíváncsi, figyelmes, fogékony, érdeklődő.

ezért soha nem tanultam meg ülve tanulni, viszont annál inkább figyelni.

nem tudom, hogy anyum érdeme, vagy az én alaptermészetem,

de minden érdekel. soha nem volt olyan, hogy egy tanárom olyat mondjon,

ami ne érdekelt volna. (egyébként soha nem befolyásolta az érdeklődésemetaz,

hogy szimpatikus volt-e a tanár vagy sem. nem utáltam egyik tanáromat sem.

na jó. 18 év sulizás alatt kettőt. de azokat nem azért tartottam rossz tanárnak,

mert nem voltak rokonszenvesek.)

amióta az eszemet tudom, legelső padban ültem.

nem jegyzeteletem, nem voltam stréber, csak ott ültem és figyeltem.

(kivéve, amikor aludtam. elég sokszor megtörtént,

hisz már kiskoromban éjszakázó típus voltam.

rajzoltam, barkácsoltam, képregényt olvastam a takaró alatt...

szóval mindig volt valami érdekesebb, mint az alvás.)

de amikor felelni, rögtönzést, dolgozatot írni, vagy (ma már) vizsgázni kellett,

előrántottam azt, ami megmaradt a koponyán valamelyik hátsó szegletében,

és "eladtam". ez minden esetben elegendő volt.

a baj csak akkor kezdődött, amikor hiányoztam óráról.

az az opció ugye nem létezett, hogy elkérem a kurzust,

lemásolom, megtanulom stb. szóval semmi, amit ülve kell otthon elvégezni.

na ilyenkor szívtam nagyokat. adtam be az üres lapokat.

ha tudtam volna valamicskét írni, de biztos voltam benne,

hogy nem lenne "elég jó", inkább üres lapot adtam be.

szégyelltem a "kevés tudást". mindent vagy semmit.

ezért néztek így ki a jegyeim már középiskolában is:

2, 10, 2, 9, 10, 1, 2, 10 s hasonló érdekes szakadékok.

ugyanígy néz ki a képlet, ha az emberek irántam táplált érzelmeiről van szó.

nem létezik középút, nincs "kicsit" vagy "majdnem" vagy "talán".

valakinél vagy egyest, vagy tizest kapok. egy nullán áll vagy bukik az egész.

az utóbbi időben próbáltam ezt egyenlítgetni, de nem vagyok biztos benne,

hogy szükség van rá. lehet, hogy ez így pont jó.

ja és ez most úgy jutott eszembe, hogy most is tanulnom kellene,

de egyszerűen nincs benne tapasztalatom. azt sem tudom,

hogy kell nekifogni. igazából nem is érdekel, pedig már a második

egyetem vége fele járok, de szerintem ha eddig működött ez a "csel"

ezután is fog. nem félek. azt sem szokásom. :)

és akkor tessék egy kis pátosztelített, kellemes, nyugtató zene.

amilyen kell az ilyen hétköznapokra, amikor az ember

minden gondját félretéve hátradől az édeskés melankóliába,

és azt mondja,

"azt hiszem, még így is minden a legnagyobb rendben van..."

és hálásnak érzi magát... talán még boldognak is.

igen

ezt olvastam az imént.

meg lehet írni rövidebben, hosszabban, másképp,

vagy csak elmondani kocsmaasztalnál ülve,

vagy üvölteni egy szobor talapzatán állva,

igazából teljesen mindegy,

a lényeg ugyanaz.

itt is, ott is, máshol is.

akkor is, most is, ezután is.

tulajdonképpen:

no comment

emberek

azt mondják, hogy

nagy emberek eszmékről, átlagemberek eseményekről,

s kis emberek más emberekről beszélnek.

néha jó kicsinek lenni.

emberekről beszélni.

akiket szeretünk.

másokról nem érdemes.

és nem is szép dolog :)

az egyik, akiről sokat beszélek:

nem feltétlenül jó, de mindenképp érdekes egyéniség.

kiszámíthatatlan, meglepetésekkel teli, kreatív és sokoldalú.

ugyanakkor makacs, következetlen, lobbanékony és néha bosszúálló.

de szeretem. neki köszönhetem azt, hogy megtanultam,

néha egyes rossz tulajdonságokat is lehet jó célokra használni,

azt, hogy az ember ha nem is tud megváltozni,

mindig érdemes megpróbálni, és azt, hogy mindig minden megoldódik;

a világ soha nem áll meg, vagy fordul ki a sarkából, bármi is történjék.

valaki, akiről keveset beszélek, de akivel a legtöbbet:

kb. hat éve ismerem, de még mindig hatalmas lakat éktelenkedik

a törékeny lelkét örző kincsesládán. azt viszont tudom róla,

hogy látszólagos szelídsége és csend-pajzsa mögött

acélhajlító, gyémántot karcoló, Excaliburt sziklából kirántó

keménység, erő és ambíció áll mélyfekete öltönyben,

ízzó tekintettel. csak várja a megfelelő pillanatot,

hogy határozott léptekkel lassan kisétáljon,

és szigorúan végigmérje ezt az esetlen világot.

valaki, akire naponta gondolok (néha többször is):

bukott angyal kék-szürke aurával (és szemekkel).

nem kizárt, hogy ő volt Lucifer, aki azért szívta meg,

mert ami a szívén, a száján, s Isten nem bírja a kritikát.

ő pedig nagyon meg tudja mondani a frankót.

mindenben/mindenkiben talál hibát, a baj csak az, hogy egyébként idealista :)

ő az, aki mindent tud, ért és elfogad velem kapcsolatban.

s habár nem hiszem, hogy én mindent tudok róla,

de az "értem" és "elfogadom" rész mindenképp érvényes.

valaki, akivel ritkán beszélek, de olyankor jól és sokat:

ha férfi lennék, olyan lennék, mint ő.

lehet, hogy nem annyira talpraesett, nem annyira rámenős,

és nem annyira romantikus, de valami olyasmi lennék.

néha szeretnék lenni. ő nem szégyell semmit.

nem szégyelli, hogy erős, és nem szégyelli, hogy gyenge (amikor az).

néha, ha kicsit többet iszik a kelleténél, nagyszájú és paraszt tud lenni.

ő az egyetlen ember, aki a fanatizmusát úgy tudja eladni,

mintha valami varázslatos dolog lenne. az ember szinte megirigyeli.

valaki, akivel ritkán és keveset beszélek, de így is megértjük egymást:

ő az, akit rettenetesen nehéz megismerni, megérteni és megemészteni,

de ha egyszer beleláttál, új dimenziókat fedez fel a harmadik szemed.

a kemény "haggyá békén! harapok!" kisugárzás mögött egy szelíd gyermek lakik,

aki olykor olyan, mintha az öcsém, a bátyám vagy az apám lenne.

vigyáztunk egymásra, és nem szégyelltünk semmit.

hülyeségeket csináltunk, és nem féltünk semmitől.

(habár magas volt a várfal, és sok volt a pálinka)

mellette értettem meg, hogy nincs tér és idő, csak itt és most.

valaki, akivel olyasmikről beszélünk, amiről senki mással:

az árnyékos oldalam. a démonom. a fekete fátyol mögötti álak.

legsötétebb, legféltettebb titkainkat osztjuk meg egymással.

két és fél éve a semmiből alakult ki ez a barátság,

s alig pár hónapja tudtam meg róla olyan alapdolgokat,

hogy pl. mivel foglalkozik. addig szóba se került.

azt viszont tudtam, hogy mik a legerkölcstelenebb dolgok,

amiket valaha elkövetett, mik a legsötétebb vágyai,

mi az, amit még magának is nehezen vallana be stb.

s persze ezek fordítva is ugyanígy érvényesek.

valaki, akivel naponta beszélek, de még mindig úgy érzem, nem ismerem:

ha már van sötét féltek, ő a világos, napsütéses oldal.

olyan, mintha a gyerekkorom legszebb emlékei

testet öltöttek volna. az összes képregény, rajzfilm,

hangulat, temperamentum, s talán ugyanaz a

kibogozhatatlannak tűnő lelkivilág, ami tulajdonképpen nagyonis

érthető és világos, ha az ember szeretettel közeledik hozzá.

nem ismerem eléggé, de azt hiszem, sokat tanulhatok még tőle.

tejfölös kekszről, virágokról, algákról, méltóságról, nyitottságról.

nem sietek

már évek óta azon spekulálok, hogy kéne írni egy könyvet.

először meséskönyvet akartam, de rájöttem, hogy tudok jobbat is.

("ki-ki arról írjon, amihez ért" alapon...)

"Tanulj meg lekésni minden vonatot"

lehetne ez a címe. valamilyen self help book jellegű dolog lenne. coauthor lenne Eme barátságosném, aki úgyszíntén teljes mértékben feljogosult arra, hogy e témában ossza az észt miután pár hete Brüsszelben egy repülőt és két vonatot késett le, utána meg rossz vonatra ült, ami ellenkező irányba vitte. azért ez is hihetetlen profizmusra vall. persze én se hagyom magam, habár tegnap csak egy vonatot késtem le, de az eddigi legjobb teljesítményem 2005 júliusában három vonat és két busz. mind egy nap alatt.

a pszichológiai háttere az egésznek:

én túl nyugodt vagyok, nem sietek sehova;

Eme pedig túl ideges típus, addig idegel, hogy elmegy a vonat.

szólok, amikor kiadjuk a könyvet.

nem félek, hogy nem találnánk kiadót.

elvégre a mai világban akármilyen mocskot publikálnak.

(ma kedves hangulatomban vagyok, úgyhogy nem mutogatok ujjal.

már csak azért sem, mert túl könnyű lenne ide kilyukadni,

ha valaki azokat a neveket beírja a nagy varázsló keresőjébe)

fennakadt egy hópehely az északnyugat-délkelet között kifeszített láthatatlan szálon

két tenyeremet az ablakra tapasztva

bámulok át a semmin északnyugat felé.

gondolatban integetek egy izlandi kislánynak,

aki ugynígy nék ki az ablakon délkelet felé.

mekkora az esély arra, hogy valahol egy idegen,

akire gondolok, pont most, pont rám gondol?

vacsora

Először is: ez nem főzőcskézős blog!

Másodszor: én nem nagyon szoktam főzőcskézni. Csak ritkán és jól. S olyankor sem dicsekszem vele. De most fogok.

Ez itt kérem egy spontán vacsora. Ma (most már tegnap) találtam ki. Nem szeretek semmire rágörcsölni, mert olyankor elszúrom. Ha egy héten keresztül gondolkoztam volna azon, mi legyen a karácsonyi vacsora, nem lett volna belőle semmi. S ha igen, azt most nem merném kitenni ide.

Habár először az unicumos pulyka receptje jutott eszembe, letettem róla (tegnap este is többet ittam a kelleténél…), s úgy döntöttem, aszalt barackos, pulykamelles fogpiszkálót készítek. Egy rettenetesen komplex, alig kivitelezhető receptről van szó. Fogod a csíkokra vágott pulykamellet, belecsavarsz egy aszaltbarackot és átszúrod fogpiszkálóval. Oszt megsütöd. Mondom, ne próbáljátok ki otthon; túl nehéz. Így néz ki a fondorlatos procedúra:

Egy annyit még elárulok, hogy a páclében volt menta is :)

Ha figyelmesen megnézzük pl az ötödik képet, konstatálhatjuk, hogy... igen, az majdnem úgy néz ki.

Ja és persze nem bírtam ki, hogy így karácsonykor ne lepjem meg magam a kedvenc ételemmel: rántott camembert áfonyamártással.

Nagyjából így nézett ki a tányéron az egész:

Ital:

Előtte természetesen Unicum. Minusz hatszáz fokon, fagyasztóban hűtött pohárban, ahogy kell.

Utána nyíííílván bor. Nem egészen az a típus, ami az ilyen könnyű ételekhez talál, de ki nem szja le? Elvégre a szeretet ünnepe. A baba pedig szereti a jó nehéz, testes, száraz borokat. Ez éppen egy tohányi fekete leányka volt Princiar - Special Reserve. Nagyon szép sztori volt a dobozán Károly király testvérének a szerelmi életéről. Nem lepett meg. Nem újdonság, hogy a Hohenzollern (-Sigmaringen) família nagy szoknyavadász volt.

Így nézett ki utána az asztal:

Itt nincs is sok mostlan. (a kagylót nem fényképeztem volna le a világ semmi kincséért) Holnap lehet, hogy teszek még egy próbálkozást és megkísérelem pórázon tartani az erős késztetést, hogy elmosogassak. Hátha most sikerül bekerülni a Guinness rekordok könyvébe a "legtöbb köbméter mosatlan" kategóriába. Habár nem sok esély van rá. A multkor sem hívtak fel, pedig már tényleg csak szívószállal tudtam kavani a kávét. Lehet, azon az egy csészén múlott, amiben volt.

sájni nyú templéjt

kaácsonyra kapta a baba Tamástól.

azé me Tomibabanaon üdes és tud iet tsináni.

ien széjpet. és a baba is üdes és azé Tomibaba szeeti

és tsiná neki széjpet. (nagyon-nagyon pislog és vigyorog a baba)

s így. szóval ez lenne az új template.

egy hétig tárgyaltuk, milyen legyen s T. pár napig bütykölte.

én meg itt kuncogok magamban és nyújtogatom a nyelvem Csabának,

hogy az ő száma még mindig nincs meg, amit szülinapjára kért.

ami áprilisban volt. (tavaj áprilisban kérte...? :P )

na és persze megvan a szimbolikája is a háttérnek.

aki kitalálja, mi a lényeg, kap egy puszit :P

(úgyis valószínüleg csak az a pár ember kukkant be ide,

akinek úgyis adnék, úgyhogy merek ilyen meredeket ígérni)

akkor hát boldog karácsonyt mindenkinek, aki igényli.

aki nem, az szídja nyugodtan. szerintem is hülyeség

egy halott pasinak a szülinapját ünnepelni,

akiről még egy jó fényképünk sincs.

(nincs cím)

kimondhatatlanul, megfogalmazhatatlanul, átérezhetetlenül, halaszthatatlanul szükségem van valamire.

csak tudnám, mi az.

annyit tudok, hogy már nagyon fáj az űr.

feszít, mar, csíp, viszket, ég.

egy fegyver kéne, lőjjek lyukat a szívembe,

szabadítsam ki onnan a kis Vákuum barátomat.

biztosan én is fájok már neki, nem csak ő nekem.

egy detektívfilmben hallottam,

hogy a nők szíven- a férfiak pedig fejbelövik magukat.

ki-ki ott, ahol baj van s fáj neki.