hajnalodik

az átalvatlan éjszakáknak illata van.

ha tanulni kell, akkor dohány, zöld tea, papír,

tinta, könyv...

de igazából az hiányzik, aminek az a meghatárzohatatlan illata van.

meztelenül feküdni patyolatfehér pamutlepedő alatt,

meredni az ablak irányába,

aztán lassan és puhán érinteni a parkettet mezítelen talppal,

ráállni, és elmenni az ablakig.

rácsodálkozni arra, hogy már virrad.

ez hiányzik.

és az a meghatározhatatlan illat.

hírérték és önismeret

Történelmet átíró leletek kerültek napvilágra Eszterisztánban

A hosszú évekig eltartó ásatás megszülte gyümölcsét. Rábukkantak az eddig elveszettnek, majd nemlétezőnek nyílvánított titkára annak, hogy mitől van elkúrva az államfő agya.

Az állam már készült visszavonni a támogatást, látván, hogy az arheológusok nem jutnak semmire és fölöslegesen dúlnak fel újabb és újabb buckákat. Már az egész országot fél kilométerrel odébb pakolták azzal, hogy a kiásott földet innen oda tették-vették - s közben persze nem találtak semmit csak sok szemetet: üvegeket, rongyokat, csontvázakat.

A "kincs" persze -ahogy ez lenni szokott- véletlenül bukkant elő egy nagymamával folytatott reggeli kávézás alatt, amikor is arról volt szó, hogy az ember nagyobb korában is azzal foglalkozik, amivel gyerekként. Nagymama -a megkérdezett- elmesélte, hogy az államfő -Eszterke- egész gyerekorát azzal töltötte, hogy ült a régi vitrines ágy párkányán és (idézzük az interjúalanyt) "búsult", amikor pedig picit jobb kedve volt, olvasott és képket nézegetett, da aközben is inkább lefele görbült a szája (de sose sírt).

Ami a búsulást illeti, állítólag akkor kezdődött, amikor a szülők elváltak s apuka elment. A kislány hónapokig kesergett és nem beszélt senkivel, annyira megviselte az apja távozása. Amikor pedig ez az időszak lejárt volna -akkoriban 5 éves lehetett- az anyja is elhagyta.

Mint útólag kiderült az államfő nyilatkozatából, erre ő nem emlékezett tisztán, tudniillik pozitívan szelektív memóriájának köszönhetően a rossz dolgokat blokkolta a tudattalanja, így nem emlékezett világosan (vagy gyakran) anyja közönyére, esetenként utálatára.

Ahogyan így utólag összeállt a kép -az interjúból és az általa generált fakó emlékfoszlányok körvonalazódásából- levonhatjuk a -nem annyira merész (de annak ható)- következtetést, hogy az államfő tudattalanjának sérülése -nevezzük léleknek, ha úgy tetszik- annak tudható be, hogy már 5 évesen fel kellett dolgoznia azt, hogy azért magányos, mert az apja elhagyta, az anyja meg leszarta. Ez persze máig nem változott; pusztán súlyosbodott a helyzet az anya hazugságainak illetve a gyerek jóhiszeműségének és önámításának köszönhetően. Ha felírjuk egy kockás papírra a fent említett tényeket, eseményeket és összeadunk, kivonunk, osztunk, szorzunk, majd meghúzzuk a vonalat és alája írjuk a kapott eredményt, rájövünk, hogy ezzel már sokkal könnyebb megoldani az egyismeretlenes egyenletet, ami arra adna választ, hogy hol van az egész elbaszva, és hogy kéne helyrehozni? Az egyetlen hiba a számításokkal talán az, hogy akárhogy számoljuk, a végeredmény: "meg akarok halni", ami gyakorlatilag egy axióma az eszterológiában, sőt, ilyen S.I. egység is létezik. Nem csoda, hogy megfelelő számadatok hiányában eddig nem sikerült az ország legkiválóbb tudósainak sem kiszámolni az eredményt.

__________________________________

Ha lebontjuk a képletet, így nézne ki a levezetés:

(reductio ad absurdum-mal)

nem bántottam senkit + engem bántottak = mindenki engem szívat

mível ez abszurd, hisz nem én vagyok a világ közepe és senkinek nem érdeke engem bántani (eszterológia 4 és 5-ös számú törvényeit bevonva), az ellenkezője kell igaz legyen:

bántottam* + engem nem bántott senki = mindenkit szívatok**

Q.E.D.

jegyzet: *valószínüleg a szüleimet azzal, hogy létezem.

**gonosz vagyok. megbosszúlom azt, hogy fölösleges vagyok azzal, hogy megmutatom, igenis létezem, tudok hatással lenni tárgyakra, emberekre: megragadom, elhajítom, összetöröm, rátaposok; pusztán azért, mert minden törékeny és efemer (ez érvényes mindkét entitásra).

Akár az abszurd, akár a valós alapú számítást vesszük figyelembe, arra a következtetésre juthatunk, hogy anyám picsája, dögöljek meg.

Miközben ezt leírom, nem érzek semmit.

Csak ideges lennék, ha valaki sajnálna.

Ideges leszek attól is, ha megesik a szívem magamon.

Nem szar nekem, nem vagyok elkeseredve, csak elemzem a tényeket.

Azokat sajnálom, akiknek ennél sokkal rosszabb.

Ezért nem gondoltam soha komolyan öngyilkosságra.

(nem mintha a halálban követelmény lenne, hogy a tested élettelen legyen)

Tiszteletből azok iránt, akik élnek. Akik mernek és képesek élni.

Főleg azok előtt emelem kalapom, akik mindezt képesek úgy kezelni,

hogy kihozzák belőle a legjobbat, akkor is, amikor teljesen világos, hogy el van kúrva.

Legmélyebb tiszteletem övezi az élőket és bátrakat.

Üdvözlet innen, a nem is olyan más másvilágról.

fennakadt egy hópehely az északnyugat-délkelet között kifeszített láthatatlan szálon

két tenyeremet az ablakra tapasztva

bámulok át a semmin északnyugat felé.

gondolatban integetek egy izlandi kislánynak,

aki ugynígy nék ki az ablakon délkelet felé.

mekkora az esély arra, hogy valahol egy idegen,

akire gondolok, pont most, pont rám gondol?

vacsora

Először is: ez nem főzőcskézős blog!

Másodszor: én nem nagyon szoktam főzőcskézni. Csak ritkán és jól. S olyankor sem dicsekszem vele. De most fogok.

Ez itt kérem egy spontán vacsora. Ma (most már tegnap) találtam ki. Nem szeretek semmire rágörcsölni, mert olyankor elszúrom. Ha egy héten keresztül gondolkoztam volna azon, mi legyen a karácsonyi vacsora, nem lett volna belőle semmi. S ha igen, azt most nem merném kitenni ide.

Habár először az unicumos pulyka receptje jutott eszembe, letettem róla (tegnap este is többet ittam a kelleténél…), s úgy döntöttem, aszalt barackos, pulykamelles fogpiszkálót készítek. Egy rettenetesen komplex, alig kivitelezhető receptről van szó. Fogod a csíkokra vágott pulykamellet, belecsavarsz egy aszaltbarackot és átszúrod fogpiszkálóval. Oszt megsütöd. Mondom, ne próbáljátok ki otthon; túl nehéz. Így néz ki a fondorlatos procedúra:

Egy annyit még elárulok, hogy a páclében volt menta is :)

Ha figyelmesen megnézzük pl az ötödik képet, konstatálhatjuk, hogy... igen, az majdnem úgy néz ki.

Ja és persze nem bírtam ki, hogy így karácsonykor ne lepjem meg magam a kedvenc ételemmel: rántott camembert áfonyamártással.

Nagyjából így nézett ki a tányéron az egész:

Ital:

Előtte természetesen Unicum. Minusz hatszáz fokon, fagyasztóban hűtött pohárban, ahogy kell.

Utána nyíííílván bor. Nem egészen az a típus, ami az ilyen könnyű ételekhez talál, de ki nem szja le? Elvégre a szeretet ünnepe. A baba pedig szereti a jó nehéz, testes, száraz borokat. Ez éppen egy tohányi fekete leányka volt Princiar - Special Reserve. Nagyon szép sztori volt a dobozán Károly király testvérének a szerelmi életéről. Nem lepett meg. Nem újdonság, hogy a Hohenzollern (-Sigmaringen) família nagy szoknyavadász volt.

Így nézett ki utána az asztal:

Itt nincs is sok mostlan. (a kagylót nem fényképeztem volna le a világ semmi kincséért) Holnap lehet, hogy teszek még egy próbálkozást és megkísérelem pórázon tartani az erős késztetést, hogy elmosogassak. Hátha most sikerül bekerülni a Guinness rekordok könyvébe a "legtöbb köbméter mosatlan" kategóriába. Habár nem sok esély van rá. A multkor sem hívtak fel, pedig már tényleg csak szívószállal tudtam kavani a kávét. Lehet, azon az egy csészén múlott, amiben volt.

nihil

egy régi emlék. 4-5 éves lehettem.

sötét van. egyedül vagyok a szobában.

el van húzva a sötétítő és le van oltva a villany.

csendben vagyok. a fülemben dobog a szívem.

határozottan és vontatottan. aztán egyre gyorsul.

a szomszéd szobából átszűrődnek a hangok.

anyám és a nevelőapám. basznak.

félek. ideges vagyok. egyedül hagytak.

elkezdek nyöszörögni. nem akarok hangos lenni,

hogy ne haragudjanak rám.

már sírdogálok. szipogok. csendesen.

elkedek rendesen sírni.

"ezt már biztosan meghallották"

idönként visszatartom a lélegzetem és várok.

hátha lépteket hallok. de nem.

a másik szobában továbbra is nyikorog az ágy.

egyre gyorsabb tempóban. hallom anyámat.

ideges és csalódott leszek, hogy le se szarják.

mert tudom, hogy hallották.

már nem tudom visszafogni magam.

elkezdek zokogni, görcsöl a szívem.

(annakidején súlyos szívbeteg voltam)

nem bírok már megállni. nem tudok már hallgatózni sem,

hogy jön-e valaki, mert annyira hangosan

dobog a szívem, olyan heves a légzésem és

olyan erős a nyomás a fejemben,

hogy már nem hallok semmit.

ordítok. levegő után kapkodok.

kaparom a fotel kárpitját. tépem a díszpárnákat.

majd összeesek. már nem bírom.

légszomj, zihálás, szív dobog a fülben.

rettenetesen erősen, hangosan és szabálytalanul.

fekszem a földön. lépéseket hallok. anyám.

belép fürdőköpenyben. felkapcsolja a villanyt.

egy pillanatra megvakít. nem látok semmit.

csak nagyon fátyolosan. azt hogy nagy lendülettel közeledik.

aztán két rettenetes nagy pofon csattan.

újra sötétség. ajtó becsukódik.

megint csend van.

bámulok magam elé a koromsötétben.

nem érzek semmit.

filmszakadás.

talán elaludtam. vagy nem tudom. nem emlékszem.

de azóta minden alkalommal ugyanígy érzem magam,

amikor magamra hagynak, annyi különbséggel,

hogy annyival civilizáltabb vagyok, hogy nem ordítok,

és megtanultam nem zokogni, pedig legbelül ugyanaz.

sötét van. nagyon sötét.

most is ülök a sötétben, és nem érzek semmit.

nem segít, akárhány lámpát kapcsolok fel,

akármennyi fény van, és akármilyen hangos a zene.

bennem csend van és nagyon sötét.

"kösd fel magad, megbánod, ne kösd fel magad, azt is megbánod"

azért nem akarok írni, mert folyton olyat akarok írni,

amit nem akarok utána visszaolvasni.

már majdnem két éve nem merem a

gondolataimat sem "visszahallani".

megpróbálok kevesebbet beszélni,

amikor pedig mégis megszólalok,

megpróbálok nem mondani

semmi értelmeset vagy érdekeset.

többnyire csak éppen mondok valamit,

nehogy feltünjön valakinek,

hogy, ha rajtam múlna,

ki se tátanám a szám.

ja és azt hiszem érezni se szoktam mostanában.

nem hatódom meg, nem ijedek meg,

nem leszek igazán dühös és

nem tudok örvendeni.

nem unom magam, nem leszek izgatott,

nem vagyok türelmetlen,

nem tagadok, állítok, mert nem hiszek.

nem nézek és nem is látok.

nem iszok, így nem is hányok.

bármit teszek, mindent bánok.

amit nem, azt is.

én.

valamikor régen volt egy kis zöld notesz. az volt a használati utasításom.
hozzám. volt egy-egy idegen, akinek első találkozás alkalmával poénból odaadtam. "nesze. unom elmesélni. olvass bele. ha utána is beszélgetni akarsz velem, oké."
olyanok voltak benne, hogy:
kedvenc édességem a marcipán és nem szeretem, ha a vécépapírt úgy teszik fel a tartójára, hogy a fal fele tekeredik. nem szeretem, ha hozzámérnek vagy bárki is fél méternél közelebb jön. utálom, ha a személyes tárgyaimat kölcsönkérik s rühellem ha a rendembe belekavarnak. (pl. a filmeket, amik tetszenek, kiírom cd-re vagy dvd-re. a cédéimet Vigdis-nek hívják, a dvd-ket Hjördis-nek. meg vannak számozva, el vannak rendezve és a számítógépen lista van róluk.)
a kávét tej nélkü szeretem (csak olyankor teszek bele, amikor valamilyen oknál fogva kímélni akarom a gyomrom) a teát pedig cukor nélkül. nem szeretek születésnapomra vagy névnapomra virágot kapni, viszont meghatódom, ha "csak úgy" kapok valamilyen kis figyelmességet. nem szeretem különösebben a macskákat, de egy időben 12 volt. érdekelnek az emberek, mégis kerülöm őket. az olyan zenét szeretem, ami lüktet. sok benne a basszus és a dob, de még nem techno. még mindig nem tudtam eldönteni, hogy voltam-e valaha szerelmes (azt mondják, az valószínüleg azt jelenti, hog nem. de ebben nem hiszek, úgyhogy vissza oda, hogy "nemtom") és a legromantikusabb pillanatokban képes vagyok olyat mondani, hogy "de baszottul aranyosak lehetünk a faszomba bele" és szerintem, ha egyszer valaki igazán szeretne és értékelne és megkérné a kezem, szemberöhögném. és nem azért, mert nevetségesnek tartanám, csak mert félek és kerülöm az érzelmi túáradásokat ezért nagyon idiotán leplezem a meghatódást. pl. ha "csak úgy" kapok egy szál rózsát, azt mondom "mi ez a burjány basszki?!", pedig valahol mélyen könnybe lábad a lelki szemem, hogy valaki gondolt rám... na basszki... de nyálas. :D
elfelejtettem az anyanyelvemen helyesen írni mert az utóbbi pár évben olvastam németül, norvégul, svédül, dánul, franciául, spanyolul, angolul de magyarul nem. csakis és kizárólag messengeren és blogon. az előbbi jellegzetes írott szlenggel rendelkezik az utóbbival meg nem sokat foglalkoztam. a már lejárt szavatossági idejű tébécégyanúm és bronsitám meg légúti asztmám mellé rengeteget cigizek néha (többnyire) és hülyeségnek tartom meg szégyenlem, de félek megpróbálni leszokni, mert ha nem sikerül, a béka segge alól a föld középpontjába költözne az önbecsülésem. az évek során megtanultam hallgatni, megtanultam tűrni és megtanultam azt, hogy mindig egyedül vagyok. a saját anyámra se számíthatok, mégis vágyom valakire, aki ezt felülírja s bármennyire is fel leszek háborodva, majd bebizonyítja tettekkel, hogy helytelen az elméletem. na egy ennyi kis csorbulást még kibírna valahogy az önérzetem :P egyébként semmit. nincs (már) lendületem, akaratom, ambícióm, tehetségem semmihez, de az önérzetem még mindig akkora, mint... szóval nagy. elég baj. kapcsolja már ki valaki a védekezési mechanizmusaimat. lecsúszott a hátam közepére a kütyü s én nem érem el a gombokat.

ja és a fenti kép az egyik kedvencem magamról. fene tudja, miért. eleve nehéz engem lekapni, ahogy gépet látok, bújok el. valamelyik előző életemben indián lehettem s nagyon félhettem, nehogy ellopják a kis szaros lelkem. nem vagyok biztos benne, hogy a két legjobb barátom közül (de ellentmondásos... 2 vs. leg) melyik kapta le Cs. vagy T. , de akármelyik is volt, gratula. ;)

19,

na tessék még egy közhely...
(végülis ez a bizonyítéka annak, hogy égek ki.
egyre banálisabb leszek.)

szóval... íme a közhelyem:
hogy is van az, amikor az ember belekiabál a nagy semmibe,
vagy a nagy üres valamibe és akkor na... azt akarja, hogy jobb legyen.
van az a rövidke fejezet a Kis hercegben... a tizenkilencedik.
ez lenne az:

A kis herceg fölkapaszkodott egy hegyre. Életében nem látott még más hegyet, mint a három vulkánját, de azok éppen csak a térdéig értek. A kialudt vulkánját zsámolynak használta. "Egy ekkora hegyről - gondolta - egyetlen szempillantással látni fogom az egész bolygót meg az összes embert." De nem látott egyebet, mint tűhegyes sziklacsúcsokat.

- Jó napot! - mondta találomra.

- Jó napot!... Jó napot!... Jó napot!... - válaszolta a visszhang.

- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg.

- Ki vagy... ki vagy... ki vagy... - felelte a visszhang.

- Légy a barátom, olyan egyedül vagyok - mondta.

- Egyedül vagyok... egyedül vagyok... egyedül vagyok - felelte a visszhang.

"Milyen furcsa bolygó! - gondolta a kis herceg. - Milyen száraz, milyen hegyes, milyen sós. És az embereknek nincs semmi képzelőtehetségük. Folyton csak azt szajkózzák, amit mondanak nekik... Nekem otthon volt egy virágom: mindig ő kezdte a beszélgetést..."

gyerekkorom óta cseng a fülemben a kétségbeesett hang:
"egyedüüüüüül vagyooooook...."
(illyés kinga előaásában lemezen...)

és most egyre erősebb.

lassan át kéne nevezzem a blogot "Panaszfal"-nak

na végre megjelent itt is a Gauloises!!! :D
mostanában egy csomó kis szarságnak örvendek.
(annak is, hogy vettem üvegfestéket s már előre látom,
mindent össze-visza fogok mocskolni vele a lakásban,
ami egyszer üveg vagy csempe. hehe.)
csak egy baj van ezzel:
holott azt vallom, hogy az élet apró örömeinek nem árt örvendeni,
az az érzésem, hogy ez most nem az az értékelős rész,
hanem inkább a megalkuvós,
a maradék pozitív hozzáállásom hangja,
ami azt mondja "ha úgysincs aminek örülj,
keress valamit, aminek talán lehet"
de ez nem jóóó naaa!
azon kapom magam, hogy minden kis hülyeséget
megpróbálok értékelni, csak mert nem kaphatom meg azt,
amire igazán vágyom, hisz nem csak rajtam múlik...

egyre jobban kérgesedek magamba.
lassan nem hat meg semmi, nem akarok semmit.
szar ez így, kérem, nagyon szar.

mosolyom helyén maradt egy haldokló száj,
szemem már csak két zselatingolyó
(ping-pongozni lenne jó)
homlokom ráncosodik;
lassan, biztosan s alig észrevehetően,
tüdőm helyén füstfelhő,
szivem összezsugorodott,
széthordozta a nép,
mint sódert a tolvajok az építőtelepről.
bakancsfűzőm helyére selyemszalagot fűzök
s elindulok világgá,
visszaszerezni kőszívem kavicsait.

ma reggel E. elment órára. visszafeküdtem. kényelmes volt és kellmes. éreztem a különbséget. azt hogy éjszaka nem egyedül voltam, akkor is, ha külön aludtunk. kellemes ébredéshez volt hasonló az álmom reggel negyed nyolctól délig. felkeltem. kimentem a konyhába kávét készíteni s belesétáltam egy csomó üvegszilánkba. valamikor eltörte A. a tejesüveget s csak behajított a szemetesbe. a szilánkokat nem seperte össze. azt hittem, agyvérzést kapok. de csak pár másodpercig. meglepően gyorsan lehiggadtam. aztán KV, számítógép be, emberekkel beszélgetni messenger. D.E.-val hosszasan tárgyaltuk a klasszikus nő fogalmát. aztán elszaladtam, vegyem ki I. pólóját a postáról, elmentem a patikába. az egyikben azt mondták, sürgősen hagyjam abba a pirulát, különben lerohad a lábam. mosolyogtam egyet, megköszöntem, átmentem a másik patikába s megvettem.

:.:.:.:.:.:.:

a Kauflandban verebek repdestek a "mag-szektoron".
szedegették fel a földről a széthullt rízsszemeket.
fogalmam nincs, hogy kerültek be oda.

az utcán egy koldusgyermek mellé leguggolt egy huszonéves fiú.
beszélgettek. valamin nevetni kezdtek. aztán a fiú leült mellé.
eredeti eastpak táskája és BK cipője volt.

az utcán egy kislány kékszemű, szőke királylányokat rajzolt krétával az aszfaltra.
mellette egy másik -vele egykorú- matematikai egyenleteket írt. ő is szines krétával.

bementünk egy cukrászdába és megvásároltunk minden tésztát,
amit megkívántunk.

a legnagyobb félelmem, hogy egyedül maradjak a
magányommal, félelmeimmel, örömeimmel.
minden alkalommal meghalok egy kicsit,
amikor elmondok valamit annak, akivel meg akarom osztani,
és látom, hogy nem érti vagy nem érdekli.

a kolozsvári magyarok nagyrésze olyan jól tud románul,
hogy néha nem veszik észre egymás kiejtéséből, hogy magyarok.
így történt, hogy tegnap tudtam meg, a hatodikról az a kedves néni,
akivel egész jól elbeszélgettünk párszor a lépcsőházban (románul)
tulajdonképpen magyar.

busz - a nagy fémhernyó

lekéstem ma a buszt.
azt hittem csak este tíz van.
kimentem és elsétáltam a megállóig.
csodálkoztam, milyen csend van,
s nem áll senki a buszmegállóban.
akkor esett le, negyed tizenkettö.
pedig én csak egy kört akartam menni.
tizenéves koromban volt ez a szokásom.
amikor egy kicsit meg akartam nyílni a világ fele,
látni akartam, kicsit többet érezni,
felültem a buszra és mentem egy kört a városban.
(havi bérlettel ez persze nagyon könnyű)
közben figyeltem az embereket a buszon,
néztem ki az abakon. elképzeltem, mire gondolhat
a stoppnál, a busz mellett várakozó autó soförje,
egy pillanatig aggódtam a piroson átszaladó járókelőért,
vagy egyszerüen néztem az épületeket.
22 év alatt mindig véltem valami újat felfedezni.
kíváncsi vagyok, ha majd ugyanezt 60 évesen csinálom meg,
mire fogok gondolni és mennyire fogok újat látni.

nem vagyok én valami nagyon "háziasszony-beállítottságu",
de jól esne ha lenne kinek csinálni azt a minimálisat, amit (szívből) csinálok...
ha vacsorát készítek, legalább jöjjön haza........

mit nekem napfény, mit nekem boldogság!

ez egy olyan szoba, ahova soha nem süt be a nap.
de most...amikor a legszomorubb vagyok...
visszatükröződik egy tömbház ablakáról a napfény és pont a szemembe süt.
ekkora kibaszást!
fényben úszik a szoba.
pont most!
van Isten.
és nagyon cinikus.

karrier barrier

nézek kifele a lokál ablakán. az utca két végéből két biciklista tekeri százzal egymással szembe. elsüvítenek egymás mellett és szembenéznek. csak egy pillantás. pár méter után visszanéznek mindketten.

egy anyuka tolja a babakocsit. mellette kis huncut lenszőke kislány csicsereg. kérdez, ahogy ebban a korban illik. sokat-sokat. az anyuka türelmesen fáradt mosollyal válaszolgat. közben a csöppséget figyeli amint lassan sétálva tolja. behajt egy kis Matiz az utcába. valami ügynök lehet. megáll a Krajczár előtt. mire a kislány felháborodottan néz utána
"anyu! de ide nem is szabad bejöjjön. miért jön be??? meghúzzuk a fülét!"
"meg, kincsem".

megyek munkába, esik az eső. a teológia előtt hangos dudálásban tör ki a kocsisor. megfordulok. leveszem a kapucnit, lássak is valamit (nincs ernyőm. nem is kell. jobb az esőkabát.) az utkereszteződésben le vannak állva a kocsik. hét (7) kutya vonul. büszkén. egy tömbben. nem szaladtak. csak mennek az út közepén a fehér szaggatott vonal mentén fittyet hányva az összes túlméretezett, hangos bádogdobozra. mint a tüntetők. vagy westside-gang.
mindenki döbbenten néz utánuk. nem tudom hova mentek, de nagyon tudták, mit csinálnak, az biztos.

ma este bejött Barbarossa. a fiával elüldögéltek egy üveg bor meg egy Csíki sör mellett. amikor láttam, hogy lassan készülődnek menni, valami megmarkolta a szívem. én pedig egy markert. leszaladtam és felírtam a fehér bejárati ajtó belső oldalára szemmagasságba: "Búcsúzni érkezéskor szoktam, míg láb és lélek nem hagy nyomot s okot, hogy visszatérjek" és leültem az udvaron cigizni. vártam, hogy jöjjenek ki. nyílik az ajtó. kilép a fiú. az apa megáll a lépcső legalsó fokán. olvassa. azt mondja a fiának "állj csak meg...nézd csak. ez az én versem. vajon ki írta ide?" a fiú ránéz az írásra, majd büszkén az apjára. mosolyog. "nem tudom..." megszólít az öreg "te sem tudod, ki írta ezt ide?" odamegyek szivarazgatva. kérdem: "mit? azt?" (és rábökök a markerrel a firkára) "fogalmam sincs". széles mosoly. azt mondja: "köszönöm. hát akkor ismerkedjünk meg" és bemutatkozott kedvesen. a kapuból még mindketten visszanéztek mosolyogva.

majdnem minden este benézek zárás után a Pub-ba mindig eldöntöm, hogy most megiszok egy orange-vodkát, de soha nincs kedvem egyedül leülni. folyton meggondolom magam, de azért mégis bemegyek akkor is, ha már az ajtóban megérzem, hogy nem maradok (talán ide illik a legjobban a Barbarossa versrészlet). tegnap éjjel háromkor mentem le. nagyon le akartam ülni. ezúttal akár egyedül is... megkérdeztem a pultnál üldögélő pincérlányoktól, hogy van-e esélyem arra, hogy kiszolgáljanak. a válasz nemleges volt. azt mondták, már megvolt az utolsó rendelés meg minden... elköszöntem kedvesen, jóéjszakát kívántam és elindultam kifele. már majdnem a lépcsőnél voltam, amikor ritmikus kulcszörgést hallok. valaki szalad. az egyik pincérlány mosolyogva közölte, hogy szivesen kiszolgál, ha akarom, mert azért az már mégis gáz, hogy én ilyen készségesen lejövök minden este és sose fogyaszthatok semmit, mert túl későn jövök. elmondtam, hogy az azért van, mert én is pincérkedem és csak ilyenkor érek rá. pont ezért nem fogyasztok most semmit, hogy ő erjen minél hamarabb ágyba, mert fáradtnak néz ki. hálásan mosolygott és mondta, hogy akkor talán menjek be egyik szabadnapomon kávézni.

mennék, de egyedül nem esik jól...

Fuck you, i have enoug friends!

Ilyen feliratu felsőt láttam egy-két emberen mostanában.
Eleinte mosolyogtam.
Nem annyira poénos, de azért lehet mosolyogni rajta.
Gondoltam, "nekem is kell ilyen...", de ha jobban belegondolok, nem kell.
Minek? Nem igaz az, amit ír rajta.
Minek hordjak és mutogassak egy nagybetüs nyomtatott hazugságot?
Nincsenek barátaim.
Aki van, az sincs itt.
Ez mindig így van.
Vagy lehet, hogy csak azok használják ezt kifogásnak,
akik ugyanilyen mizantrópok.
Az egyetlen baj ezzel talán csak annyi, hogy
rettenetesen magányos vagyok.