hírérték és önismeret

Történelmet átíró leletek kerültek napvilágra Eszterisztánban

A hosszú évekig eltartó ásatás megszülte gyümölcsét. Rábukkantak az eddig elveszettnek, majd nemlétezőnek nyílvánított titkára annak, hogy mitől van elkúrva az államfő agya.

Az állam már készült visszavonni a támogatást, látván, hogy az arheológusok nem jutnak semmire és fölöslegesen dúlnak fel újabb és újabb buckákat. Már az egész országot fél kilométerrel odébb pakolták azzal, hogy a kiásott földet innen oda tették-vették - s közben persze nem találtak semmit csak sok szemetet: üvegeket, rongyokat, csontvázakat.

A "kincs" persze -ahogy ez lenni szokott- véletlenül bukkant elő egy nagymamával folytatott reggeli kávézás alatt, amikor is arról volt szó, hogy az ember nagyobb korában is azzal foglalkozik, amivel gyerekként. Nagymama -a megkérdezett- elmesélte, hogy az államfő -Eszterke- egész gyerekorát azzal töltötte, hogy ült a régi vitrines ágy párkányán és (idézzük az interjúalanyt) "búsult", amikor pedig picit jobb kedve volt, olvasott és képket nézegetett, da aközben is inkább lefele görbült a szája (de sose sírt).

Ami a búsulást illeti, állítólag akkor kezdődött, amikor a szülők elváltak s apuka elment. A kislány hónapokig kesergett és nem beszélt senkivel, annyira megviselte az apja távozása. Amikor pedig ez az időszak lejárt volna -akkoriban 5 éves lehetett- az anyja is elhagyta.

Mint útólag kiderült az államfő nyilatkozatából, erre ő nem emlékezett tisztán, tudniillik pozitívan szelektív memóriájának köszönhetően a rossz dolgokat blokkolta a tudattalanja, így nem emlékezett világosan (vagy gyakran) anyja közönyére, esetenként utálatára.

Ahogyan így utólag összeállt a kép -az interjúból és az általa generált fakó emlékfoszlányok körvonalazódásából- levonhatjuk a -nem annyira merész (de annak ható)- következtetést, hogy az államfő tudattalanjának sérülése -nevezzük léleknek, ha úgy tetszik- annak tudható be, hogy már 5 évesen fel kellett dolgoznia azt, hogy azért magányos, mert az apja elhagyta, az anyja meg leszarta. Ez persze máig nem változott; pusztán súlyosbodott a helyzet az anya hazugságainak illetve a gyerek jóhiszeműségének és önámításának köszönhetően. Ha felírjuk egy kockás papírra a fent említett tényeket, eseményeket és összeadunk, kivonunk, osztunk, szorzunk, majd meghúzzuk a vonalat és alája írjuk a kapott eredményt, rájövünk, hogy ezzel már sokkal könnyebb megoldani az egyismeretlenes egyenletet, ami arra adna választ, hogy hol van az egész elbaszva, és hogy kéne helyrehozni? Az egyetlen hiba a számításokkal talán az, hogy akárhogy számoljuk, a végeredmény: "meg akarok halni", ami gyakorlatilag egy axióma az eszterológiában, sőt, ilyen S.I. egység is létezik. Nem csoda, hogy megfelelő számadatok hiányában eddig nem sikerült az ország legkiválóbb tudósainak sem kiszámolni az eredményt.

__________________________________

Ha lebontjuk a képletet, így nézne ki a levezetés:

(reductio ad absurdum-mal)

nem bántottam senkit + engem bántottak = mindenki engem szívat

mível ez abszurd, hisz nem én vagyok a világ közepe és senkinek nem érdeke engem bántani (eszterológia 4 és 5-ös számú törvényeit bevonva), az ellenkezője kell igaz legyen:

bántottam* + engem nem bántott senki = mindenkit szívatok**

Q.E.D.

jegyzet: *valószínüleg a szüleimet azzal, hogy létezem.

**gonosz vagyok. megbosszúlom azt, hogy fölösleges vagyok azzal, hogy megmutatom, igenis létezem, tudok hatással lenni tárgyakra, emberekre: megragadom, elhajítom, összetöröm, rátaposok; pusztán azért, mert minden törékeny és efemer (ez érvényes mindkét entitásra).

Akár az abszurd, akár a valós alapú számítást vesszük figyelembe, arra a következtetésre juthatunk, hogy anyám picsája, dögöljek meg.

Miközben ezt leírom, nem érzek semmit.

Csak ideges lennék, ha valaki sajnálna.

Ideges leszek attól is, ha megesik a szívem magamon.

Nem szar nekem, nem vagyok elkeseredve, csak elemzem a tényeket.

Azokat sajnálom, akiknek ennél sokkal rosszabb.

Ezért nem gondoltam soha komolyan öngyilkosságra.

(nem mintha a halálban követelmény lenne, hogy a tested élettelen legyen)

Tiszteletből azok iránt, akik élnek. Akik mernek és képesek élni.

Főleg azok előtt emelem kalapom, akik mindezt képesek úgy kezelni,

hogy kihozzák belőle a legjobbat, akkor is, amikor teljesen világos, hogy el van kúrva.

Legmélyebb tiszteletem övezi az élőket és bátrakat.

Üdvözlet innen, a nem is olyan más másvilágról.

igen

ezt olvastam az imént.

meg lehet írni rövidebben, hosszabban, másképp,

vagy csak elmondani kocsmaasztalnál ülve,

vagy üvölteni egy szobor talapzatán állva,

igazából teljesen mindegy,

a lényeg ugyanaz.

itt is, ott is, máshol is.

akkor is, most is, ezután is.

tulajdonképpen:

no comment

emberek

azt mondják, hogy

nagy emberek eszmékről, átlagemberek eseményekről,

s kis emberek más emberekről beszélnek.

néha jó kicsinek lenni.

emberekről beszélni.

akiket szeretünk.

másokról nem érdemes.

és nem is szép dolog :)

az egyik, akiről sokat beszélek:

nem feltétlenül jó, de mindenképp érdekes egyéniség.

kiszámíthatatlan, meglepetésekkel teli, kreatív és sokoldalú.

ugyanakkor makacs, következetlen, lobbanékony és néha bosszúálló.

de szeretem. neki köszönhetem azt, hogy megtanultam,

néha egyes rossz tulajdonságokat is lehet jó célokra használni,

azt, hogy az ember ha nem is tud megváltozni,

mindig érdemes megpróbálni, és azt, hogy mindig minden megoldódik;

a világ soha nem áll meg, vagy fordul ki a sarkából, bármi is történjék.

valaki, akiről keveset beszélek, de akivel a legtöbbet:

kb. hat éve ismerem, de még mindig hatalmas lakat éktelenkedik

a törékeny lelkét örző kincsesládán. azt viszont tudom róla,

hogy látszólagos szelídsége és csend-pajzsa mögött

acélhajlító, gyémántot karcoló, Excaliburt sziklából kirántó

keménység, erő és ambíció áll mélyfekete öltönyben,

ízzó tekintettel. csak várja a megfelelő pillanatot,

hogy határozott léptekkel lassan kisétáljon,

és szigorúan végigmérje ezt az esetlen világot.

valaki, akire naponta gondolok (néha többször is):

bukott angyal kék-szürke aurával (és szemekkel).

nem kizárt, hogy ő volt Lucifer, aki azért szívta meg,

mert ami a szívén, a száján, s Isten nem bírja a kritikát.

ő pedig nagyon meg tudja mondani a frankót.

mindenben/mindenkiben talál hibát, a baj csak az, hogy egyébként idealista :)

ő az, aki mindent tud, ért és elfogad velem kapcsolatban.

s habár nem hiszem, hogy én mindent tudok róla,

de az "értem" és "elfogadom" rész mindenképp érvényes.

valaki, akivel ritkán beszélek, de olyankor jól és sokat:

ha férfi lennék, olyan lennék, mint ő.

lehet, hogy nem annyira talpraesett, nem annyira rámenős,

és nem annyira romantikus, de valami olyasmi lennék.

néha szeretnék lenni. ő nem szégyell semmit.

nem szégyelli, hogy erős, és nem szégyelli, hogy gyenge (amikor az).

néha, ha kicsit többet iszik a kelleténél, nagyszájú és paraszt tud lenni.

ő az egyetlen ember, aki a fanatizmusát úgy tudja eladni,

mintha valami varázslatos dolog lenne. az ember szinte megirigyeli.

valaki, akivel ritkán és keveset beszélek, de így is megértjük egymást:

ő az, akit rettenetesen nehéz megismerni, megérteni és megemészteni,

de ha egyszer beleláttál, új dimenziókat fedez fel a harmadik szemed.

a kemény "haggyá békén! harapok!" kisugárzás mögött egy szelíd gyermek lakik,

aki olykor olyan, mintha az öcsém, a bátyám vagy az apám lenne.

vigyáztunk egymásra, és nem szégyelltünk semmit.

hülyeségeket csináltunk, és nem féltünk semmitől.

(habár magas volt a várfal, és sok volt a pálinka)

mellette értettem meg, hogy nincs tér és idő, csak itt és most.

valaki, akivel olyasmikről beszélünk, amiről senki mással:

az árnyékos oldalam. a démonom. a fekete fátyol mögötti álak.

legsötétebb, legféltettebb titkainkat osztjuk meg egymással.

két és fél éve a semmiből alakult ki ez a barátság,

s alig pár hónapja tudtam meg róla olyan alapdolgokat,

hogy pl. mivel foglalkozik. addig szóba se került.

azt viszont tudtam, hogy mik a legerkölcstelenebb dolgok,

amiket valaha elkövetett, mik a legsötétebb vágyai,

mi az, amit még magának is nehezen vallana be stb.

s persze ezek fordítva is ugyanígy érvényesek.

valaki, akivel naponta beszélek, de még mindig úgy érzem, nem ismerem:

ha már van sötét féltek, ő a világos, napsütéses oldal.

olyan, mintha a gyerekkorom legszebb emlékei

testet öltöttek volna. az összes képregény, rajzfilm,

hangulat, temperamentum, s talán ugyanaz a

kibogozhatatlannak tűnő lelkivilág, ami tulajdonképpen nagyonis

érthető és világos, ha az ember szeretettel közeledik hozzá.

nem ismerem eléggé, de azt hiszem, sokat tanulhatok még tőle.

tejfölös kekszről, virágokról, algákról, méltóságról, nyitottságról.

fennakadt egy hópehely az északnyugat-délkelet között kifeszített láthatatlan szálon

két tenyeremet az ablakra tapasztva

bámulok át a semmin északnyugat felé.

gondolatban integetek egy izlandi kislánynak,

aki ugynígy nék ki az ablakon délkelet felé.

mekkora az esély arra, hogy valahol egy idegen,

akire gondolok, pont most, pont rám gondol?

(nincs cím)

kimondhatatlanul, megfogalmazhatatlanul, átérezhetetlenül, halaszthatatlanul szükségem van valamire.

csak tudnám, mi az.

annyit tudok, hogy már nagyon fáj az űr.

feszít, mar, csíp, viszket, ég.

egy fegyver kéne, lőjjek lyukat a szívembe,

szabadítsam ki onnan a kis Vákuum barátomat.

biztosan én is fájok már neki, nem csak ő nekem.

egy detektívfilmben hallottam,

hogy a nők szíven- a férfiak pedig fejbelövik magukat.

ki-ki ott, ahol baj van s fáj neki.

nihil

egy régi emlék. 4-5 éves lehettem.

sötét van. egyedül vagyok a szobában.

el van húzva a sötétítő és le van oltva a villany.

csendben vagyok. a fülemben dobog a szívem.

határozottan és vontatottan. aztán egyre gyorsul.

a szomszéd szobából átszűrődnek a hangok.

anyám és a nevelőapám. basznak.

félek. ideges vagyok. egyedül hagytak.

elkezdek nyöszörögni. nem akarok hangos lenni,

hogy ne haragudjanak rám.

már sírdogálok. szipogok. csendesen.

elkedek rendesen sírni.

"ezt már biztosan meghallották"

idönként visszatartom a lélegzetem és várok.

hátha lépteket hallok. de nem.

a másik szobában továbbra is nyikorog az ágy.

egyre gyorsabb tempóban. hallom anyámat.

ideges és csalódott leszek, hogy le se szarják.

mert tudom, hogy hallották.

már nem tudom visszafogni magam.

elkezdek zokogni, görcsöl a szívem.

(annakidején súlyos szívbeteg voltam)

nem bírok már megállni. nem tudok már hallgatózni sem,

hogy jön-e valaki, mert annyira hangosan

dobog a szívem, olyan heves a légzésem és

olyan erős a nyomás a fejemben,

hogy már nem hallok semmit.

ordítok. levegő után kapkodok.

kaparom a fotel kárpitját. tépem a díszpárnákat.

majd összeesek. már nem bírom.

légszomj, zihálás, szív dobog a fülben.

rettenetesen erősen, hangosan és szabálytalanul.

fekszem a földön. lépéseket hallok. anyám.

belép fürdőköpenyben. felkapcsolja a villanyt.

egy pillanatra megvakít. nem látok semmit.

csak nagyon fátyolosan. azt hogy nagy lendülettel közeledik.

aztán két rettenetes nagy pofon csattan.

újra sötétség. ajtó becsukódik.

megint csend van.

bámulok magam elé a koromsötétben.

nem érzek semmit.

filmszakadás.

talán elaludtam. vagy nem tudom. nem emlékszem.

de azóta minden alkalommal ugyanígy érzem magam,

amikor magamra hagynak, annyi különbséggel,

hogy annyival civilizáltabb vagyok, hogy nem ordítok,

és megtanultam nem zokogni, pedig legbelül ugyanaz.

sötét van. nagyon sötét.

most is ülök a sötétben, és nem érzek semmit.

nem segít, akárhány lámpát kapcsolok fel,

akármennyi fény van, és akármilyen hangos a zene.

bennem csend van és nagyon sötét.

"kösd fel magad, megbánod, ne kösd fel magad, azt is megbánod"

azért nem akarok írni, mert folyton olyat akarok írni,

amit nem akarok utána visszaolvasni.

már majdnem két éve nem merem a

gondolataimat sem "visszahallani".

megpróbálok kevesebbet beszélni,

amikor pedig mégis megszólalok,

megpróbálok nem mondani

semmi értelmeset vagy érdekeset.

többnyire csak éppen mondok valamit,

nehogy feltünjön valakinek,

hogy, ha rajtam múlna,

ki se tátanám a szám.

ja és azt hiszem érezni se szoktam mostanában.

nem hatódom meg, nem ijedek meg,

nem leszek igazán dühös és

nem tudok örvendeni.

nem unom magam, nem leszek izgatott,

nem vagyok türelmetlen,

nem tagadok, állítok, mert nem hiszek.

nem nézek és nem is látok.

nem iszok, így nem is hányok.

bármit teszek, mindent bánok.

amit nem, azt is.

én.

valamikor régen volt egy kis zöld notesz. az volt a használati utasításom.
hozzám. volt egy-egy idegen, akinek első találkozás alkalmával poénból odaadtam. "nesze. unom elmesélni. olvass bele. ha utána is beszélgetni akarsz velem, oké."
olyanok voltak benne, hogy:
kedvenc édességem a marcipán és nem szeretem, ha a vécépapírt úgy teszik fel a tartójára, hogy a fal fele tekeredik. nem szeretem, ha hozzámérnek vagy bárki is fél méternél közelebb jön. utálom, ha a személyes tárgyaimat kölcsönkérik s rühellem ha a rendembe belekavarnak. (pl. a filmeket, amik tetszenek, kiírom cd-re vagy dvd-re. a cédéimet Vigdis-nek hívják, a dvd-ket Hjördis-nek. meg vannak számozva, el vannak rendezve és a számítógépen lista van róluk.)
a kávét tej nélkü szeretem (csak olyankor teszek bele, amikor valamilyen oknál fogva kímélni akarom a gyomrom) a teát pedig cukor nélkül. nem szeretek születésnapomra vagy névnapomra virágot kapni, viszont meghatódom, ha "csak úgy" kapok valamilyen kis figyelmességet. nem szeretem különösebben a macskákat, de egy időben 12 volt. érdekelnek az emberek, mégis kerülöm őket. az olyan zenét szeretem, ami lüktet. sok benne a basszus és a dob, de még nem techno. még mindig nem tudtam eldönteni, hogy voltam-e valaha szerelmes (azt mondják, az valószínüleg azt jelenti, hog nem. de ebben nem hiszek, úgyhogy vissza oda, hogy "nemtom") és a legromantikusabb pillanatokban képes vagyok olyat mondani, hogy "de baszottul aranyosak lehetünk a faszomba bele" és szerintem, ha egyszer valaki igazán szeretne és értékelne és megkérné a kezem, szemberöhögném. és nem azért, mert nevetségesnek tartanám, csak mert félek és kerülöm az érzelmi túáradásokat ezért nagyon idiotán leplezem a meghatódást. pl. ha "csak úgy" kapok egy szál rózsát, azt mondom "mi ez a burjány basszki?!", pedig valahol mélyen könnybe lábad a lelki szemem, hogy valaki gondolt rám... na basszki... de nyálas. :D
elfelejtettem az anyanyelvemen helyesen írni mert az utóbbi pár évben olvastam németül, norvégul, svédül, dánul, franciául, spanyolul, angolul de magyarul nem. csakis és kizárólag messengeren és blogon. az előbbi jellegzetes írott szlenggel rendelkezik az utóbbival meg nem sokat foglalkoztam. a már lejárt szavatossági idejű tébécégyanúm és bronsitám meg légúti asztmám mellé rengeteget cigizek néha (többnyire) és hülyeségnek tartom meg szégyenlem, de félek megpróbálni leszokni, mert ha nem sikerül, a béka segge alól a föld középpontjába költözne az önbecsülésem. az évek során megtanultam hallgatni, megtanultam tűrni és megtanultam azt, hogy mindig egyedül vagyok. a saját anyámra se számíthatok, mégis vágyom valakire, aki ezt felülírja s bármennyire is fel leszek háborodva, majd bebizonyítja tettekkel, hogy helytelen az elméletem. na egy ennyi kis csorbulást még kibírna valahogy az önérzetem :P egyébként semmit. nincs (már) lendületem, akaratom, ambícióm, tehetségem semmihez, de az önérzetem még mindig akkora, mint... szóval nagy. elég baj. kapcsolja már ki valaki a védekezési mechanizmusaimat. lecsúszott a hátam közepére a kütyü s én nem érem el a gombokat.

ja és a fenti kép az egyik kedvencem magamról. fene tudja, miért. eleve nehéz engem lekapni, ahogy gépet látok, bújok el. valamelyik előző életemben indián lehettem s nagyon félhettem, nehogy ellopják a kis szaros lelkem. nem vagyok biztos benne, hogy a két legjobb barátom közül (de ellentmondásos... 2 vs. leg) melyik kapta le Cs. vagy T. , de akármelyik is volt, gratula. ;)

lassan át kéne nevezzem a blogot "Panaszfal"-nak

na végre megjelent itt is a Gauloises!!! :D
mostanában egy csomó kis szarságnak örvendek.
(annak is, hogy vettem üvegfestéket s már előre látom,
mindent össze-visza fogok mocskolni vele a lakásban,
ami egyszer üveg vagy csempe. hehe.)
csak egy baj van ezzel:
holott azt vallom, hogy az élet apró örömeinek nem árt örvendeni,
az az érzésem, hogy ez most nem az az értékelős rész,
hanem inkább a megalkuvós,
a maradék pozitív hozzáállásom hangja,
ami azt mondja "ha úgysincs aminek örülj,
keress valamit, aminek talán lehet"
de ez nem jóóó naaa!
azon kapom magam, hogy minden kis hülyeséget
megpróbálok értékelni, csak mert nem kaphatom meg azt,
amire igazán vágyom, hisz nem csak rajtam múlik...

egyre jobban kérgesedek magamba.
lassan nem hat meg semmi, nem akarok semmit.
szar ez így, kérem, nagyon szar.

különbségek

nem mindegy, mit hall a füled a szádtól - szoktam mondani.

a tudatalatti teljesen másképp dolgozza fel az információt aminek az értelme lehet egy, de a megfogalmazás miatt teljesen más hangulata lesz, ha különbözőképp mondjuk.

pl.: rosszabul esik azt hallani, hogy "a te hibád", mint azt, hogy "nem az én hibám". a tudatunk igenis érti, mit akar mondani a másik s a racionalitásunk szűri az információt, de az igazán mély (lelki reakciókat) az váltja ki, ahogyan mondják nekünk.

elkéstél - én pontos voltam
hülye vagy - néha nem értelek
unalmas vagy - néha unom magam melletted
nem értesz meg - lehet, hogy nem tudom rendesen megértetni magam
...és hasonlók.

ha valakit szeretünk, ne csak arra figyeljünk oda,
milyen információt közlünk vele,
hanem arra is, mit váltunk ki a kicsi lelkében. :)

én ezt anyum mellett tanultam meg.
rájöttem, hogy túl érzékeny s azért veszekszünk annyit,
mert folyton vádolom valamivel.
aztán gondoltam kipróbálom a másik utat:
ha már a tudatával nem tudok zöld ágra vergődni,
hát megbarátkozom a tudattalanjával.
azóta aligha van valami kis vitánk s
utána egy napnál többet nem tart a harag.
azt hiszem megszelídítettem.



s arra vágyom, hogy engem is ugyanígy megszelídítsen valaki.
a tudatom túl kérges, vele nem lehet tárgyalni,
de azt, ami alatta van, nyitva hagyom azoknak,
akiket szeretek.

a nőgyógyászokról s a féltékenységről

azt mondta a nőgyógyász, tesztoszterontúltengésem van.
ezt mondjuk én már rég tudom.
nem feltétlenül hormonális értelemben véve.
például ez abban nyílvánul meg,
hogy szerintem nem szokványos a "féltékenységi-stílusom".
ha vagyok valakivel, s rájövök, hogy az a valaki másnak is kell,
nekem elkezd nem kelleni.
bassza meg, menjen ahhoz, akinek jobban kell,
én nem kezdek el senki után rohangálni.
alapvetően nem kell nekem semmi, ami másnak is kell.
ja persze, mindig "más" akartam lenni.
hozzátartozik az alaptermészetemhez.
kétévesen is ugyanez volt a hozzáállásom.

egyetlen kivételes eset volt, akkor is megszívtam.
három lehettem, amikor az óvodában dühkitörésem lett attól,
hogy valaki más hozzányúlt ahhoz a macihoz,
amit én sajátoménak tekintettem.
alapból azért kellett, mert csúnya volt, kopott és nem kellett senkinek.
ettől számomra különös varázzsal bírt.
pont azért kellett. esetlennek hittem azt a macit,
és emiatt annál jobban tudtam szeretni.
aztán egyszer egy hülye hozzányúlt.
tudtam, hogy ő messze nem szereti annyira, mint én
(már-már animista imádat volt az enyém),
de valamiért hozzányúlt.
úgy gondoltam, nem érdemli meg, bántani fogja.
rávetettem magam az illetőre és eldöntöttem, hogy megölöm.
komolyan gondoltam.
tényleg.
tiszta erőmből ütöttem, rúgtam, véresre haraptam az arcát.
leszedtek róla nagy nehezen.
kirúgtak az óvodából.
azóta sem ragaszkodtam semmihez és talán senkihez annyira,
hogy ölni akarjak miatta.
mindig mindent s mindenkit nagyon könnyen el tudtam engedni.
talán azért, mert féltem, hogy következménye lesz,
ha harcolni akarok valamiért,
ami nem is biztos, hogy az enyém.
az a maci nem volt az enyém,
most már tudom,
de akkor is dühös vagyok, ha arra gondolok,
hogy előttem meg utánam még hányan összematatták.
ez a legerősebb féltékenység,
ami valaha is belenyílalt a szívembe.
abban a helyzetben, amelyikben egy hétköznapi nő jobban ragaszkodna párjához,
mert megvillan neki, hogy talán elveszítheti,
én ellököm.
ha érzem, hogy elveszíthetem,
inkább nem kell.
nem várom meg azt a pillanatot, amikor elveszítem,
inkább kitörlöm ahonnan csak lehet.
a szívemből, gondolataimból.
csak ideiglenesen a testemből nem.
azért jól jön, ha az embert néha jól megbasszák.
hogy aztán mondhassa a nőgyógyász,
hogy sebes a méhszájam arra utalván,
hogy elég méretes lehet az, ami ilyesmit okoz.
leszarom.

:.:.:.:.:.:.:

a Kauflandban verebek repdestek a "mag-szektoron".
szedegették fel a földről a széthullt rízsszemeket.
fogalmam nincs, hogy kerültek be oda.

az utcán egy koldusgyermek mellé leguggolt egy huszonéves fiú.
beszélgettek. valamin nevetni kezdtek. aztán a fiú leült mellé.
eredeti eastpak táskája és BK cipője volt.

az utcán egy kislány kékszemű, szőke királylányokat rajzolt krétával az aszfaltra.
mellette egy másik -vele egykorú- matematikai egyenleteket írt. ő is szines krétával.

bementünk egy cukrászdába és megvásároltunk minden tésztát,
amit megkívántunk.

a legnagyobb félelmem, hogy egyedül maradjak a
magányommal, félelmeimmel, örömeimmel.
minden alkalommal meghalok egy kicsit,
amikor elmondok valamit annak, akivel meg akarom osztani,
és látom, hogy nem érti vagy nem érdekli.

busz - a nagy fémhernyó

lekéstem ma a buszt.
azt hittem csak este tíz van.
kimentem és elsétáltam a megállóig.
csodálkoztam, milyen csend van,
s nem áll senki a buszmegállóban.
akkor esett le, negyed tizenkettö.
pedig én csak egy kört akartam menni.
tizenéves koromban volt ez a szokásom.
amikor egy kicsit meg akartam nyílni a világ fele,
látni akartam, kicsit többet érezni,
felültem a buszra és mentem egy kört a városban.
(havi bérlettel ez persze nagyon könnyű)
közben figyeltem az embereket a buszon,
néztem ki az abakon. elképzeltem, mire gondolhat
a stoppnál, a busz mellett várakozó autó soförje,
egy pillanatig aggódtam a piroson átszaladó járókelőért,
vagy egyszerüen néztem az épületeket.
22 év alatt mindig véltem valami újat felfedezni.
kíváncsi vagyok, ha majd ugyanezt 60 évesen csinálom meg,
mire fogok gondolni és mennyire fogok újat látni.

nem vagyok én valami nagyon "háziasszony-beállítottságu",
de jól esne ha lenne kinek csinálni azt a minimálisat, amit (szívből) csinálok...
ha vacsorát készítek, legalább jöjjön haza........

mit nekem napfény, mit nekem boldogság!

ez egy olyan szoba, ahova soha nem süt be a nap.
de most...amikor a legszomorubb vagyok...
visszatükröződik egy tömbház ablakáról a napfény és pont a szemembe süt.
ekkora kibaszást!
fényben úszik a szoba.
pont most!
van Isten.
és nagyon cinikus.

karrier barrier

nézek kifele a lokál ablakán. az utca két végéből két biciklista tekeri százzal egymással szembe. elsüvítenek egymás mellett és szembenéznek. csak egy pillantás. pár méter után visszanéznek mindketten.

egy anyuka tolja a babakocsit. mellette kis huncut lenszőke kislány csicsereg. kérdez, ahogy ebban a korban illik. sokat-sokat. az anyuka türelmesen fáradt mosollyal válaszolgat. közben a csöppséget figyeli amint lassan sétálva tolja. behajt egy kis Matiz az utcába. valami ügynök lehet. megáll a Krajczár előtt. mire a kislány felháborodottan néz utána
"anyu! de ide nem is szabad bejöjjön. miért jön be??? meghúzzuk a fülét!"
"meg, kincsem".

megyek munkába, esik az eső. a teológia előtt hangos dudálásban tör ki a kocsisor. megfordulok. leveszem a kapucnit, lássak is valamit (nincs ernyőm. nem is kell. jobb az esőkabát.) az utkereszteződésben le vannak állva a kocsik. hét (7) kutya vonul. büszkén. egy tömbben. nem szaladtak. csak mennek az út közepén a fehér szaggatott vonal mentén fittyet hányva az összes túlméretezett, hangos bádogdobozra. mint a tüntetők. vagy westside-gang.
mindenki döbbenten néz utánuk. nem tudom hova mentek, de nagyon tudták, mit csinálnak, az biztos.

ma este bejött Barbarossa. a fiával elüldögéltek egy üveg bor meg egy Csíki sör mellett. amikor láttam, hogy lassan készülődnek menni, valami megmarkolta a szívem. én pedig egy markert. leszaladtam és felírtam a fehér bejárati ajtó belső oldalára szemmagasságba: "Búcsúzni érkezéskor szoktam, míg láb és lélek nem hagy nyomot s okot, hogy visszatérjek" és leültem az udvaron cigizni. vártam, hogy jöjjenek ki. nyílik az ajtó. kilép a fiú. az apa megáll a lépcső legalsó fokán. olvassa. azt mondja a fiának "állj csak meg...nézd csak. ez az én versem. vajon ki írta ide?" a fiú ránéz az írásra, majd büszkén az apjára. mosolyog. "nem tudom..." megszólít az öreg "te sem tudod, ki írta ezt ide?" odamegyek szivarazgatva. kérdem: "mit? azt?" (és rábökök a markerrel a firkára) "fogalmam sincs". széles mosoly. azt mondja: "köszönöm. hát akkor ismerkedjünk meg" és bemutatkozott kedvesen. a kapuból még mindketten visszanéztek mosolyogva.

majdnem minden este benézek zárás után a Pub-ba mindig eldöntöm, hogy most megiszok egy orange-vodkát, de soha nincs kedvem egyedül leülni. folyton meggondolom magam, de azért mégis bemegyek akkor is, ha már az ajtóban megérzem, hogy nem maradok (talán ide illik a legjobban a Barbarossa versrészlet). tegnap éjjel háromkor mentem le. nagyon le akartam ülni. ezúttal akár egyedül is... megkérdeztem a pultnál üldögélő pincérlányoktól, hogy van-e esélyem arra, hogy kiszolgáljanak. a válasz nemleges volt. azt mondták, már megvolt az utolsó rendelés meg minden... elköszöntem kedvesen, jóéjszakát kívántam és elindultam kifele. már majdnem a lépcsőnél voltam, amikor ritmikus kulcszörgést hallok. valaki szalad. az egyik pincérlány mosolyogva közölte, hogy szivesen kiszolgál, ha akarom, mert azért az már mégis gáz, hogy én ilyen készségesen lejövök minden este és sose fogyaszthatok semmit, mert túl későn jövök. elmondtam, hogy az azért van, mert én is pincérkedem és csak ilyenkor érek rá. pont ezért nem fogyasztok most semmit, hogy ő erjen minél hamarabb ágyba, mert fáradtnak néz ki. hálásan mosolygott és mondta, hogy akkor talán menjek be egyik szabadnapomon kávézni.

mennék, de egyedül nem esik jól...

Fuck you, i have enoug friends!

Ilyen feliratu felsőt láttam egy-két emberen mostanában.
Eleinte mosolyogtam.
Nem annyira poénos, de azért lehet mosolyogni rajta.
Gondoltam, "nekem is kell ilyen...", de ha jobban belegondolok, nem kell.
Minek? Nem igaz az, amit ír rajta.
Minek hordjak és mutogassak egy nagybetüs nyomtatott hazugságot?
Nincsenek barátaim.
Aki van, az sincs itt.
Ez mindig így van.
Vagy lehet, hogy csak azok használják ezt kifogásnak,
akik ugyanilyen mizantrópok.
Az egyetlen baj ezzel talán csak annyi, hogy
rettenetesen magányos vagyok.

ez nem "depi"! alapból ilyen a baba...

a felnőtté válás talán végső fokozata az, amikor megváltozik a felfogásunk arról, mi/ki is a bohóc. gyerekkorunkban még nagyon élveztük. és nem igaz, hogy nem vettük tudomásul, hogy ő egy nagyon-nagyon szomoru ember... de a gyerekek olyan szadisták. néha megbocsáthatatlanul.
a különbség: a gyerek még nem tud azonosulni a bohóccal. nem ismeri a mély szomoruságot. észleli, talán érti is, de nem érzi át. amikor meg már érzi... felnőtt.

néha fáj a szívem. mármint igazán...fizikailag. azt mondják, az nem fájhat. orvos mondta. mit tudom én, miért. pedig én úgy érzem olyankor, hogy rendesen fáj. és örvendeni szoktam. néha abban a reményben, hogy "na most" "most!" "5...4....3...2......1.......most!". meghalok. mindenbe belehalni. a gyönyörüségbe, egy jó film utóhatásába, egy dallamba, egy test szépségének csodálásába, egy hosszú útba... ha választhatnék, hogy haljak meg, volna rá két változat:
1. annyira fájjon a szívem a szomoruságtól, hogy haljak bele. egy késő nyári délután. valahol üldögélve és figyelve, hogy cikáznak, cicáznak a napsugarak egy fa lombja között. mosolyogva de borzasztó szomoruan akarok meghalni...
2. feltéve, hogy természetes halállal, persze...ha meg nem, hát felmásznék egy fára, odakötözném a bokám, lassal leereszkednék, fejjel lefele, felvágnám az ereim mindkét kezemen és nézném, ahogy egyre nagyobb bordó-fekete tócsa gyűl alattam. ezt inkább egy őszi éjjelen...

22

22 lettem. a nyavalya törje ki!

nem is gyakorol rám nyomást a családom... áááá dehogy.
kaptam evőeszközkészletet meg asztalterítőt meg nagyon aranyos kis kenyérkosarat.
már csak a kezemet kéne megkérje valaki s egyenesben lennénk.
várom az ajánlatokat.
:)))))

na ugye, milyen komolytalan vagyok.
nem vagyok én még érett háziasszony kérem.
nem elég ahhoz főzni, mosni, mosogatni, vasalni tudni.
messze nem elég..................