soha nem tanultam.
nem igazán tudom, milyen érzés leülni és tanulni.
céltudatosan, kötelességtudúan, szorgalmasan.
mindig elvicceltem, hogy ez tulajdonképpen azért van,
mert túl izgága vagyok és képtelen vagyok egy helyben ülni.
ennél sokkal komplexebb a magyarázat:
anyum egyedül nevelt, így mindent egyedül kellett kitalálnia
és persze megvolt a szándék, hogy tökéletes anya (és apa) legyen.
így nekem is tökéletes gyekenek kellett lennem.
a maximálisat kellett teljesítenem. na nem úgy!
sose várta el, hogy osztályelső legyek vagy ilyen hülyeségek.
a szabály az volt, hogy a magam mércéjén hozzam ki a maximumot.
ismert. tudta, hogy már az sem kevés, hisz rá ütök: maximalista vagyok.
(+nonkornformista. ezért tényleg nem voltam osztályelső - na jó...kétszer-
más prioritásaim voltak. de értette és nem vetette meg őket.)
ugyanakkor önállóságra nevelt. ez volt pedagógiájának a vezérfonala:
álljak meg a jég hátán is. nem azt várta el, hogy kapaszkodjak
a konvenciókba. inkább azt, hogy legyek kreatív és flexibilis.
találjam ki az adott helyzet függvényében, mit hogyan lehet megoldani.
még járni sem tudtam, amikor nem plüssjátékokat s babákat vásárolt nekem,
hanem logikai játékokat, kockákat, memoriajátékokat stb.
soha semmit nem rágott a számba. ha valamit nem értettem,
legjobb esetben kérdésekkel vezetett rá, de soha nem kaptam semmit készen.
ez az egész úgy kapcsolódik a tanuláshoz, hogy már elemista koromban
rájöttem: nem kell tanulni ahhoz, hogy tudjon az ember.
elég, ha alapjáraton kíváncsi, figyelmes, fogékony, érdeklődő.
ezért soha nem tanultam meg ülve tanulni, viszont annál inkább figyelni.
nem tudom, hogy anyum érdeme, vagy az én alaptermészetem,
de minden érdekel. soha nem volt olyan, hogy egy tanárom olyat mondjon,
ami ne érdekelt volna. (egyébként soha nem befolyásolta az érdeklődésemetaz,
hogy szimpatikus volt-e a tanár vagy sem. nem utáltam egyik tanáromat sem.
na jó. 18 év sulizás alatt kettőt. de azokat nem azért tartottam rossz tanárnak,
mert nem voltak rokonszenvesek.)
amióta az eszemet tudom, legelső padban ültem.
nem jegyzeteletem, nem voltam stréber, csak ott ültem és figyeltem.
(kivéve, amikor aludtam. elég sokszor megtörtént,
hisz már kiskoromban éjszakázó típus voltam.
rajzoltam, barkácsoltam, képregényt olvastam a takaró alatt...
szóval mindig volt valami érdekesebb, mint az alvás.)
de amikor felelni, rögtönzést, dolgozatot írni, vagy (ma már) vizsgázni kellett,
előrántottam azt, ami megmaradt a koponyán valamelyik hátsó szegletében,
és "eladtam". ez minden esetben elegendő volt.
a baj csak akkor kezdődött, amikor hiányoztam óráról.
az az opció ugye nem létezett, hogy elkérem a kurzust,
lemásolom, megtanulom stb. szóval semmi, amit ülve kell otthon elvégezni.
na ilyenkor szívtam nagyokat. adtam be az üres lapokat.
ha tudtam volna valamicskét írni, de biztos voltam benne,
hogy nem lenne "elég jó", inkább üres lapot adtam be.
szégyelltem a "kevés tudást". mindent vagy semmit.
ezért néztek így ki a jegyeim már középiskolában is:
2, 10, 2, 9, 10, 1, 2, 10 s hasonló érdekes szakadékok.
ugyanígy néz ki a képlet, ha az emberek irántam táplált érzelmeiről van szó.
nem létezik középút, nincs "kicsit" vagy "majdnem" vagy "talán".
valakinél vagy egyest, vagy tizest kapok. egy nullán áll vagy bukik az egész.
az utóbbi időben próbáltam ezt egyenlítgetni, de nem vagyok biztos benne,
hogy szükség van rá. lehet, hogy ez így pont jó.
ja és ez most úgy jutott eszembe, hogy most is tanulnom kellene,
de egyszerűen nincs benne tapasztalatom. azt sem tudom,
hogy kell nekifogni. igazából nem is érdekel, pedig már a második
egyetem vége fele járok, de szerintem ha eddig működött ez a "csel"
ezután is fog. nem félek. azt sem szokásom. :)
és akkor tessék egy kis pátosztelített, kellemes, nyugtató zene.
amilyen kell az ilyen hétköznapokra, amikor az ember
minden gondját félretéve hátradől az édeskés melankóliába,
és azt mondja,
"azt hiszem, még így is minden a legnagyobb rendben van..."
és hálásnak érzi magát... talán még boldognak is.
Bejegyzések
