hajnalodik

az átalvatlan éjszakáknak illata van.

ha tanulni kell, akkor dohány, zöld tea, papír,

tinta, könyv...

de igazából az hiányzik, aminek az a meghatárzohatatlan illata van.

meztelenül feküdni patyolatfehér pamutlepedő alatt,

meredni az ablak irányába,

aztán lassan és puhán érinteni a parkettet mezítelen talppal,

ráállni, és elmenni az ablakig.

rácsodálkozni arra, hogy már virrad.

ez hiányzik.

és az a meghatározhatatlan illat.

fennakadt egy hópehely az északnyugat-délkelet között kifeszített láthatatlan szálon

két tenyeremet az ablakra tapasztva

bámulok át a semmin északnyugat felé.

gondolatban integetek egy izlandi kislánynak,

aki ugynígy nék ki az ablakon délkelet felé.

mekkora az esély arra, hogy valahol egy idegen,

akire gondolok, pont most, pont rám gondol?

nihil

egy régi emlék. 4-5 éves lehettem.

sötét van. egyedül vagyok a szobában.

el van húzva a sötétítő és le van oltva a villany.

csendben vagyok. a fülemben dobog a szívem.

határozottan és vontatottan. aztán egyre gyorsul.

a szomszéd szobából átszűrődnek a hangok.

anyám és a nevelőapám. basznak.

félek. ideges vagyok. egyedül hagytak.

elkezdek nyöszörögni. nem akarok hangos lenni,

hogy ne haragudjanak rám.

már sírdogálok. szipogok. csendesen.

elkedek rendesen sírni.

"ezt már biztosan meghallották"

idönként visszatartom a lélegzetem és várok.

hátha lépteket hallok. de nem.

a másik szobában továbbra is nyikorog az ágy.

egyre gyorsabb tempóban. hallom anyámat.

ideges és csalódott leszek, hogy le se szarják.

mert tudom, hogy hallották.

már nem tudom visszafogni magam.

elkezdek zokogni, görcsöl a szívem.

(annakidején súlyos szívbeteg voltam)

nem bírok már megállni. nem tudok már hallgatózni sem,

hogy jön-e valaki, mert annyira hangosan

dobog a szívem, olyan heves a légzésem és

olyan erős a nyomás a fejemben,

hogy már nem hallok semmit.

ordítok. levegő után kapkodok.

kaparom a fotel kárpitját. tépem a díszpárnákat.

majd összeesek. már nem bírom.

légszomj, zihálás, szív dobog a fülben.

rettenetesen erősen, hangosan és szabálytalanul.

fekszem a földön. lépéseket hallok. anyám.

belép fürdőköpenyben. felkapcsolja a villanyt.

egy pillanatra megvakít. nem látok semmit.

csak nagyon fátyolosan. azt hogy nagy lendülettel közeledik.

aztán két rettenetes nagy pofon csattan.

újra sötétség. ajtó becsukódik.

megint csend van.

bámulok magam elé a koromsötétben.

nem érzek semmit.

filmszakadás.

talán elaludtam. vagy nem tudom. nem emlékszem.

de azóta minden alkalommal ugyanígy érzem magam,

amikor magamra hagynak, annyi különbséggel,

hogy annyival civilizáltabb vagyok, hogy nem ordítok,

és megtanultam nem zokogni, pedig legbelül ugyanaz.

sötét van. nagyon sötét.

most is ülök a sötétben, és nem érzek semmit.

nem segít, akárhány lámpát kapcsolok fel,

akármennyi fény van, és akármilyen hangos a zene.

bennem csend van és nagyon sötét.

"kösd fel magad, megbánod, ne kösd fel magad, azt is megbánod"

azért nem akarok írni, mert folyton olyat akarok írni,

amit nem akarok utána visszaolvasni.

már majdnem két éve nem merem a

gondolataimat sem "visszahallani".

megpróbálok kevesebbet beszélni,

amikor pedig mégis megszólalok,

megpróbálok nem mondani

semmi értelmeset vagy érdekeset.

többnyire csak éppen mondok valamit,

nehogy feltünjön valakinek,

hogy, ha rajtam múlna,

ki se tátanám a szám.

ja és azt hiszem érezni se szoktam mostanában.

nem hatódom meg, nem ijedek meg,

nem leszek igazán dühös és

nem tudok örvendeni.

nem unom magam, nem leszek izgatott,

nem vagyok türelmetlen,

nem tagadok, állítok, mert nem hiszek.

nem nézek és nem is látok.

nem iszok, így nem is hányok.

bármit teszek, mindent bánok.

amit nem, azt is.

én.

valamikor régen volt egy kis zöld notesz. az volt a használati utasításom.
hozzám. volt egy-egy idegen, akinek első találkozás alkalmával poénból odaadtam. "nesze. unom elmesélni. olvass bele. ha utána is beszélgetni akarsz velem, oké."
olyanok voltak benne, hogy:
kedvenc édességem a marcipán és nem szeretem, ha a vécépapírt úgy teszik fel a tartójára, hogy a fal fele tekeredik. nem szeretem, ha hozzámérnek vagy bárki is fél méternél közelebb jön. utálom, ha a személyes tárgyaimat kölcsönkérik s rühellem ha a rendembe belekavarnak. (pl. a filmeket, amik tetszenek, kiírom cd-re vagy dvd-re. a cédéimet Vigdis-nek hívják, a dvd-ket Hjördis-nek. meg vannak számozva, el vannak rendezve és a számítógépen lista van róluk.)
a kávét tej nélkü szeretem (csak olyankor teszek bele, amikor valamilyen oknál fogva kímélni akarom a gyomrom) a teát pedig cukor nélkül. nem szeretek születésnapomra vagy névnapomra virágot kapni, viszont meghatódom, ha "csak úgy" kapok valamilyen kis figyelmességet. nem szeretem különösebben a macskákat, de egy időben 12 volt. érdekelnek az emberek, mégis kerülöm őket. az olyan zenét szeretem, ami lüktet. sok benne a basszus és a dob, de még nem techno. még mindig nem tudtam eldönteni, hogy voltam-e valaha szerelmes (azt mondják, az valószínüleg azt jelenti, hog nem. de ebben nem hiszek, úgyhogy vissza oda, hogy "nemtom") és a legromantikusabb pillanatokban képes vagyok olyat mondani, hogy "de baszottul aranyosak lehetünk a faszomba bele" és szerintem, ha egyszer valaki igazán szeretne és értékelne és megkérné a kezem, szemberöhögném. és nem azért, mert nevetségesnek tartanám, csak mert félek és kerülöm az érzelmi túáradásokat ezért nagyon idiotán leplezem a meghatódást. pl. ha "csak úgy" kapok egy szál rózsát, azt mondom "mi ez a burjány basszki?!", pedig valahol mélyen könnybe lábad a lelki szemem, hogy valaki gondolt rám... na basszki... de nyálas. :D
elfelejtettem az anyanyelvemen helyesen írni mert az utóbbi pár évben olvastam németül, norvégul, svédül, dánul, franciául, spanyolul, angolul de magyarul nem. csakis és kizárólag messengeren és blogon. az előbbi jellegzetes írott szlenggel rendelkezik az utóbbival meg nem sokat foglalkoztam. a már lejárt szavatossági idejű tébécégyanúm és bronsitám meg légúti asztmám mellé rengeteget cigizek néha (többnyire) és hülyeségnek tartom meg szégyenlem, de félek megpróbálni leszokni, mert ha nem sikerül, a béka segge alól a föld középpontjába költözne az önbecsülésem. az évek során megtanultam hallgatni, megtanultam tűrni és megtanultam azt, hogy mindig egyedül vagyok. a saját anyámra se számíthatok, mégis vágyom valakire, aki ezt felülírja s bármennyire is fel leszek háborodva, majd bebizonyítja tettekkel, hogy helytelen az elméletem. na egy ennyi kis csorbulást még kibírna valahogy az önérzetem :P egyébként semmit. nincs (már) lendületem, akaratom, ambícióm, tehetségem semmihez, de az önérzetem még mindig akkora, mint... szóval nagy. elég baj. kapcsolja már ki valaki a védekezési mechanizmusaimat. lecsúszott a hátam közepére a kütyü s én nem érem el a gombokat.

ja és a fenti kép az egyik kedvencem magamról. fene tudja, miért. eleve nehéz engem lekapni, ahogy gépet látok, bújok el. valamelyik előző életemben indián lehettem s nagyon félhettem, nehogy ellopják a kis szaros lelkem. nem vagyok biztos benne, hogy a két legjobb barátom közül (de ellentmondásos... 2 vs. leg) melyik kapta le Cs. vagy T. , de akármelyik is volt, gratula. ;)

lassan át kéne nevezzem a blogot "Panaszfal"-nak

na végre megjelent itt is a Gauloises!!! :D
mostanában egy csomó kis szarságnak örvendek.
(annak is, hogy vettem üvegfestéket s már előre látom,
mindent össze-visza fogok mocskolni vele a lakásban,
ami egyszer üveg vagy csempe. hehe.)
csak egy baj van ezzel:
holott azt vallom, hogy az élet apró örömeinek nem árt örvendeni,
az az érzésem, hogy ez most nem az az értékelős rész,
hanem inkább a megalkuvós,
a maradék pozitív hozzáállásom hangja,
ami azt mondja "ha úgysincs aminek örülj,
keress valamit, aminek talán lehet"
de ez nem jóóó naaa!
azon kapom magam, hogy minden kis hülyeséget
megpróbálok értékelni, csak mert nem kaphatom meg azt,
amire igazán vágyom, hisz nem csak rajtam múlik...

egyre jobban kérgesedek magamba.
lassan nem hat meg semmi, nem akarok semmit.
szar ez így, kérem, nagyon szar.

felelősség és a "genetikai hulladék"

"felelősséggel tartozol azért, akit megszelídítettél"
áll a Kis hercegben.
az úgy műkődik, hogy valaki "kell", mert úgy érzed,
valami miatt pont passzolna a kis koszos életedbe.
aztán mindeféle erőfeszítést teszel, megbarátkozol,
imponálni akarsz, egyre közelebb ülsz, jobban figyelsz...
és miután elég közel kerültél
-akár sáros bakancsal beletiportál a kis koszos életébe, lelkébe-
rájössz, hogy nem is ezt akartad, nem is kell igazán,
mert ez, meg az, meg amaz mégsem illik bele a te elképezléseidbe.
akkor már túl késő, hogy "megszbadulj tőle",
nem mondhatod azt, hogy "bocs, méá kulpá, kopj le"
és így telik meg életed hulladékkal, emberekkel,
akik már nem érdekelnek, semmit nem jelentenek,
csak ismerősök, s ha valmi titkod birtokában vannak,
esetleg "haverok".
olyan lehet, mint ahogyan az űrben lebegnek elhagyatottan
műholak meg űrhajók darabkái, akár több tonnás részei.
rádnehezednek,
de mégse, mert nem akarsz tudomást venni rólunk...

kreatív blogger-díj

Egy hónapos késéssel lereagálnám a "díjazkodást".
Találtam kücsüknél
(TALÁLTAM, mert megszegte a négyes pontot! :P )
valamit, amit úgy néz ki, hogy nekem szánt.

Ezennel szeretném megköszönni a díjat (tapsvihar) (tapsvihar elcsendesedik) a családomnak - akik végig mellettem álltak, támogattak, bíztattak, a barátaimnak - akik hittek bennem, a menedzseremnek - aki ma nem lehet itt,
ugyanis preparanoiális szűzhártya-gyulladása van, Istennek (ateisták, tessék pofát vágni), a hangmérnökünknek (fojtogat a sírás...), dobosunknak - aki három héttel ezelőtt balesetben életét vesztette. (egy páran már bőgnek is a meghatottságtól.
többnyire az ajtónál álló rendőrök, ugyanis a hatóságoknak ez a dolga: meghatódnak.
az újságírók nagyrésze röhög. ők tudnak a balesetről. az említett dobos ugyanis málnaszörp-mérgezést kapott. mint kiderül, allergiás volt a málnára.), gitárosunknak, a fodrászomnak (tapsvihar. he?! ezt mos méé?), obámának, nagymamának - aki most biztosan néz a tévében (idióta vigyor. integetek a kamerába) szia mamaaaa!! pusziii! (elkezdek bőgni s mondok egy uccsó "köszönöm"öt s leszaladok a színpadról. a lépcsőn megbotlom, eltaknyolok,
beverem az pofám riki mártin cipőjébe, aki ez első sorban ül. ...és felébredek... ja ez nem emtíví mjúzik ávárdsz...)

...na de mindenképp köszönöm.

A felhívás szövege:
1. Pakold ki a versenyt a bejegyzés címébe!
2. Linkeld annak a blogját, akitől kaptad
(ha több is van neki, akkor azt, amelyiken a díjról írt)!
3. Jelölj öt blogot (azaz bloggert/bloggerinát), és linkeld őket!
4. Hagyj nekik üzenetet arról, hogy jelölted őket!
5. Írd le ezt az öt szabályt.
(6. Szegd meg - legalább az egyiket.)

"To do" list:

1. megvan.
2. megvan.
3.

• a bátor, ügyes, bájos(,) délczeg Tsong
• vihar van neki ott bent
• A(z) Eduárd
• Bheeeee
• *** (itt nem azé' vannak tsillagotskák, me' ez egy koszmotés ajánlatnak lenne a lap alja, ahol írja, hogy minden hatszor annyiba kerül plussz tévé-áá s különbenis, telefont se kapsz, csak szart ingyen, vagy esetleg használhatót jó drágán! neeem. itt azé vannak tsillagotskááák, me'... azé'!)

4. majd meglátom...
5. igenis!
6. :D

(***) (ahol megindokolja a baba, minek mit miért vagy miért nem stb.)

Tsong azért kapja, mert van nálam protekcíója. Punktum!
(ja és mert azon túl, hogy egy setét, pletosz metálfej, szerintem rendkívül ügyesen bánik a szavakkal. hát szóval jól ír...)
Viharfi azért kapja, mert (nekem) nagyon hasznos a blogja. Praktikus, meg szép meg minden. Sokat lehet tőle tanulni kütyükről meg gépekről meg mindenféléről.
(ja és neki is van "pilája". és köszönöm neki, hogy a multkor három sör után bevallotta, hogy szerinte hülyén néz ki a blogom. neki köszönhetem, hogy ma vettem a fáradságot és egy fél napig azt b*szkodtam. igaza volt. hülyén nézett ki. sejtettem, hogy nem túl előnyös a bloggernek a shuffle colors opciója. az én hibám, hogy úgyhagytamahogyazállította. untam bütykölni. mea maxima culpa :D)
AE azéert kapja, mert szép minden, ami a szemén innen s szemén túl van, a blogját pedig megfelelő módon használja ezen csodák projekciós felületeként.
Bárányka (bár nem igazán tudom, ki az) egyszerüen... nem tudom... megfogott. (nálam ez nagy dolog. nehezen hatódom meg.) Az, ahogyan ért, lát, ír dolgokat.

És akkor adnék még díjat (de nem adok):
felméri péternek, de ő már kapott mástól. neki azért, mert láttam benne az embert a poénokon túl. nem mint humoristát tartom számon, hanem mint kedves ismerőst. a blogja viszont elég pihent ahhoz, hogy díjat érdemeljen.
bognár zoltánnak, de nem érdekel a politika, viszont meg kell hagyni, amit csinált, jól csinálta.
(múlt időben írom, mert úgy néz ki, leürült a blogja.)
kücsüknek, de nem igazán vagyok nagy ping-pong tehetség (nem dobom vissza a labdát), s különben is tudja ő, hogy alapbólértékelem (s neki is megvan már a díja mástól).
adnék nagyapámnak is, ha lenne blogja (s ha még élne). sztem egészen jól blogolna az öreg.

sajnálom, hogy íly hosszúra sikeredett, de rég írtam s most elkapott a gépszíj.
:D :D :D

a nőgyógyászokról s a féltékenységről

azt mondta a nőgyógyász, tesztoszterontúltengésem van.
ezt mondjuk én már rég tudom.
nem feltétlenül hormonális értelemben véve.
például ez abban nyílvánul meg,
hogy szerintem nem szokványos a "féltékenységi-stílusom".
ha vagyok valakivel, s rájövök, hogy az a valaki másnak is kell,
nekem elkezd nem kelleni.
bassza meg, menjen ahhoz, akinek jobban kell,
én nem kezdek el senki után rohangálni.
alapvetően nem kell nekem semmi, ami másnak is kell.
ja persze, mindig "más" akartam lenni.
hozzátartozik az alaptermészetemhez.
kétévesen is ugyanez volt a hozzáállásom.

egyetlen kivételes eset volt, akkor is megszívtam.
három lehettem, amikor az óvodában dühkitörésem lett attól,
hogy valaki más hozzányúlt ahhoz a macihoz,
amit én sajátoménak tekintettem.
alapból azért kellett, mert csúnya volt, kopott és nem kellett senkinek.
ettől számomra különös varázzsal bírt.
pont azért kellett. esetlennek hittem azt a macit,
és emiatt annál jobban tudtam szeretni.
aztán egyszer egy hülye hozzányúlt.
tudtam, hogy ő messze nem szereti annyira, mint én
(már-már animista imádat volt az enyém),
de valamiért hozzányúlt.
úgy gondoltam, nem érdemli meg, bántani fogja.
rávetettem magam az illetőre és eldöntöttem, hogy megölöm.
komolyan gondoltam.
tényleg.
tiszta erőmből ütöttem, rúgtam, véresre haraptam az arcát.
leszedtek róla nagy nehezen.
kirúgtak az óvodából.
azóta sem ragaszkodtam semmihez és talán senkihez annyira,
hogy ölni akarjak miatta.
mindig mindent s mindenkit nagyon könnyen el tudtam engedni.
talán azért, mert féltem, hogy következménye lesz,
ha harcolni akarok valamiért,
ami nem is biztos, hogy az enyém.
az a maci nem volt az enyém,
most már tudom,
de akkor is dühös vagyok, ha arra gondolok,
hogy előttem meg utánam még hányan összematatták.
ez a legerősebb féltékenység,
ami valaha is belenyílalt a szívembe.
abban a helyzetben, amelyikben egy hétköznapi nő jobban ragaszkodna párjához,
mert megvillan neki, hogy talán elveszítheti,
én ellököm.
ha érzem, hogy elveszíthetem,
inkább nem kell.
nem várom meg azt a pillanatot, amikor elveszítem,
inkább kitörlöm ahonnan csak lehet.
a szívemből, gondolataimból.
csak ideiglenesen a testemből nem.
azért jól jön, ha az embert néha jól megbasszák.
hogy aztán mondhassa a nőgyógyász,
hogy sebes a méhszájam arra utalván,
hogy elég méretes lehet az, ami ilyesmit okoz.
leszarom.