szerintem azok az igazságtalanok,
akiknek túl nagy az egoja ahhoz,
hogy más perspektívából is látni akarjanak.

:.:.:.:.:.:.:

a Kauflandban verebek repdestek a "mag-szektoron".
szedegették fel a földről a széthullt rízsszemeket.
fogalmam nincs, hogy kerültek be oda.

az utcán egy koldusgyermek mellé leguggolt egy huszonéves fiú.
beszélgettek. valamin nevetni kezdtek. aztán a fiú leült mellé.
eredeti eastpak táskája és BK cipője volt.

az utcán egy kislány kékszemű, szőke királylányokat rajzolt krétával az aszfaltra.
mellette egy másik -vele egykorú- matematikai egyenleteket írt. ő is szines krétával.

bementünk egy cukrászdába és megvásároltunk minden tésztát,
amit megkívántunk.

a legnagyobb félelmem, hogy egyedül maradjak a
magányommal, félelmeimmel, örömeimmel.
minden alkalommal meghalok egy kicsit,
amikor elmondok valamit annak, akivel meg akarom osztani,
és látom, hogy nem érti vagy nem érdekli.

a kolozsvári magyarok nagyrésze olyan jól tud románul,
hogy néha nem veszik észre egymás kiejtéséből, hogy magyarok.
így történt, hogy tegnap tudtam meg, a hatodikról az a kedves néni,
akivel egész jól elbeszélgettünk párszor a lépcsőházban (románul)
tulajdonképpen magyar.

busz - a nagy fémhernyó

lekéstem ma a buszt.
azt hittem csak este tíz van.
kimentem és elsétáltam a megállóig.
csodálkoztam, milyen csend van,
s nem áll senki a buszmegállóban.
akkor esett le, negyed tizenkettö.
pedig én csak egy kört akartam menni.
tizenéves koromban volt ez a szokásom.
amikor egy kicsit meg akartam nyílni a világ fele,
látni akartam, kicsit többet érezni,
felültem a buszra és mentem egy kört a városban.
(havi bérlettel ez persze nagyon könnyű)
közben figyeltem az embereket a buszon,
néztem ki az abakon. elképzeltem, mire gondolhat
a stoppnál, a busz mellett várakozó autó soförje,
egy pillanatig aggódtam a piroson átszaladó járókelőért,
vagy egyszerüen néztem az épületeket.
22 év alatt mindig véltem valami újat felfedezni.
kíváncsi vagyok, ha majd ugyanezt 60 évesen csinálom meg,
mire fogok gondolni és mennyire fogok újat látni.

"egyébként egy felszínes(en), nagyképű, nyers, barátságtalan, gátlásos, frusztrált, megbízhatatlan senkiházi vagyok. nem érdemes velem foglalkozni. nem is szoktak." én

nem vagyok én valami nagyon "háziasszony-beállítottságu",
de jól esne ha lenne kinek csinálni azt a minimálisat, amit (szívből) csinálok...
ha vacsorát készítek, legalább jöjjön haza........

mit nekem napfény, mit nekem boldogság!

ez egy olyan szoba, ahova soha nem süt be a nap.
de most...amikor a legszomorubb vagyok...
visszatükröződik egy tömbház ablakáról a napfény és pont a szemembe süt.
ekkora kibaszást!
fényben úszik a szoba.
pont most!
van Isten.
és nagyon cinikus.

karrier barrier

nézek kifele a lokál ablakán. az utca két végéből két biciklista tekeri százzal egymással szembe. elsüvítenek egymás mellett és szembenéznek. csak egy pillantás. pár méter után visszanéznek mindketten.

egy anyuka tolja a babakocsit. mellette kis huncut lenszőke kislány csicsereg. kérdez, ahogy ebban a korban illik. sokat-sokat. az anyuka türelmesen fáradt mosollyal válaszolgat. közben a csöppséget figyeli amint lassan sétálva tolja. behajt egy kis Matiz az utcába. valami ügynök lehet. megáll a Krajczár előtt. mire a kislány felháborodottan néz utána
"anyu! de ide nem is szabad bejöjjön. miért jön be??? meghúzzuk a fülét!"
"meg, kincsem".

megyek munkába, esik az eső. a teológia előtt hangos dudálásban tör ki a kocsisor. megfordulok. leveszem a kapucnit, lássak is valamit (nincs ernyőm. nem is kell. jobb az esőkabát.) az utkereszteződésben le vannak állva a kocsik. hét (7) kutya vonul. büszkén. egy tömbben. nem szaladtak. csak mennek az út közepén a fehér szaggatott vonal mentén fittyet hányva az összes túlméretezett, hangos bádogdobozra. mint a tüntetők. vagy westside-gang.
mindenki döbbenten néz utánuk. nem tudom hova mentek, de nagyon tudták, mit csinálnak, az biztos.

ma este bejött Barbarossa. a fiával elüldögéltek egy üveg bor meg egy Csíki sör mellett. amikor láttam, hogy lassan készülődnek menni, valami megmarkolta a szívem. én pedig egy markert. leszaladtam és felírtam a fehér bejárati ajtó belső oldalára szemmagasságba: "Búcsúzni érkezéskor szoktam, míg láb és lélek nem hagy nyomot s okot, hogy visszatérjek" és leültem az udvaron cigizni. vártam, hogy jöjjenek ki. nyílik az ajtó. kilép a fiú. az apa megáll a lépcső legalsó fokán. olvassa. azt mondja a fiának "állj csak meg...nézd csak. ez az én versem. vajon ki írta ide?" a fiú ránéz az írásra, majd büszkén az apjára. mosolyog. "nem tudom..." megszólít az öreg "te sem tudod, ki írta ezt ide?" odamegyek szivarazgatva. kérdem: "mit? azt?" (és rábökök a markerrel a firkára) "fogalmam sincs". széles mosoly. azt mondja: "köszönöm. hát akkor ismerkedjünk meg" és bemutatkozott kedvesen. a kapuból még mindketten visszanéztek mosolyogva.

majdnem minden este benézek zárás után a Pub-ba mindig eldöntöm, hogy most megiszok egy orange-vodkát, de soha nincs kedvem egyedül leülni. folyton meggondolom magam, de azért mégis bemegyek akkor is, ha már az ajtóban megérzem, hogy nem maradok (talán ide illik a legjobban a Barbarossa versrészlet). tegnap éjjel háromkor mentem le. nagyon le akartam ülni. ezúttal akár egyedül is... megkérdeztem a pultnál üldögélő pincérlányoktól, hogy van-e esélyem arra, hogy kiszolgáljanak. a válasz nemleges volt. azt mondták, már megvolt az utolsó rendelés meg minden... elköszöntem kedvesen, jóéjszakát kívántam és elindultam kifele. már majdnem a lépcsőnél voltam, amikor ritmikus kulcszörgést hallok. valaki szalad. az egyik pincérlány mosolyogva közölte, hogy szivesen kiszolgál, ha akarom, mert azért az már mégis gáz, hogy én ilyen készségesen lejövök minden este és sose fogyaszthatok semmit, mert túl későn jövök. elmondtam, hogy az azért van, mert én is pincérkedem és csak ilyenkor érek rá. pont ezért nem fogyasztok most semmit, hogy ő erjen minél hamarabb ágyba, mert fáradtnak néz ki. hálásan mosolygott és mondta, hogy akkor talán menjek be egyik szabadnapomon kávézni.

mennék, de egyedül nem esik jól...