nem vagyok én valami nagyon "háziasszony-beállítottságu",
de jól esne ha lenne kinek csinálni azt a minimálisat, amit (szívből) csinálok...
ha vacsorát készítek, legalább jöjjön haza........

mit nekem napfény, mit nekem boldogság!

ez egy olyan szoba, ahova soha nem süt be a nap.
de most...amikor a legszomorubb vagyok...
visszatükröződik egy tömbház ablakáról a napfény és pont a szemembe süt.
ekkora kibaszást!
fényben úszik a szoba.
pont most!
van Isten.
és nagyon cinikus.

karrier barrier

nézek kifele a lokál ablakán. az utca két végéből két biciklista tekeri százzal egymással szembe. elsüvítenek egymás mellett és szembenéznek. csak egy pillantás. pár méter után visszanéznek mindketten.

egy anyuka tolja a babakocsit. mellette kis huncut lenszőke kislány csicsereg. kérdez, ahogy ebban a korban illik. sokat-sokat. az anyuka türelmesen fáradt mosollyal válaszolgat. közben a csöppséget figyeli amint lassan sétálva tolja. behajt egy kis Matiz az utcába. valami ügynök lehet. megáll a Krajczár előtt. mire a kislány felháborodottan néz utána
"anyu! de ide nem is szabad bejöjjön. miért jön be??? meghúzzuk a fülét!"
"meg, kincsem".

megyek munkába, esik az eső. a teológia előtt hangos dudálásban tör ki a kocsisor. megfordulok. leveszem a kapucnit, lássak is valamit (nincs ernyőm. nem is kell. jobb az esőkabát.) az utkereszteződésben le vannak állva a kocsik. hét (7) kutya vonul. büszkén. egy tömbben. nem szaladtak. csak mennek az út közepén a fehér szaggatott vonal mentén fittyet hányva az összes túlméretezett, hangos bádogdobozra. mint a tüntetők. vagy westside-gang.
mindenki döbbenten néz utánuk. nem tudom hova mentek, de nagyon tudták, mit csinálnak, az biztos.

ma este bejött Barbarossa. a fiával elüldögéltek egy üveg bor meg egy Csíki sör mellett. amikor láttam, hogy lassan készülődnek menni, valami megmarkolta a szívem. én pedig egy markert. leszaladtam és felírtam a fehér bejárati ajtó belső oldalára szemmagasságba: "Búcsúzni érkezéskor szoktam, míg láb és lélek nem hagy nyomot s okot, hogy visszatérjek" és leültem az udvaron cigizni. vártam, hogy jöjjenek ki. nyílik az ajtó. kilép a fiú. az apa megáll a lépcső legalsó fokán. olvassa. azt mondja a fiának "állj csak meg...nézd csak. ez az én versem. vajon ki írta ide?" a fiú ránéz az írásra, majd büszkén az apjára. mosolyog. "nem tudom..." megszólít az öreg "te sem tudod, ki írta ezt ide?" odamegyek szivarazgatva. kérdem: "mit? azt?" (és rábökök a markerrel a firkára) "fogalmam sincs". széles mosoly. azt mondja: "köszönöm. hát akkor ismerkedjünk meg" és bemutatkozott kedvesen. a kapuból még mindketten visszanéztek mosolyogva.

majdnem minden este benézek zárás után a Pub-ba mindig eldöntöm, hogy most megiszok egy orange-vodkát, de soha nincs kedvem egyedül leülni. folyton meggondolom magam, de azért mégis bemegyek akkor is, ha már az ajtóban megérzem, hogy nem maradok (talán ide illik a legjobban a Barbarossa versrészlet). tegnap éjjel háromkor mentem le. nagyon le akartam ülni. ezúttal akár egyedül is... megkérdeztem a pultnál üldögélő pincérlányoktól, hogy van-e esélyem arra, hogy kiszolgáljanak. a válasz nemleges volt. azt mondták, már megvolt az utolsó rendelés meg minden... elköszöntem kedvesen, jóéjszakát kívántam és elindultam kifele. már majdnem a lépcsőnél voltam, amikor ritmikus kulcszörgést hallok. valaki szalad. az egyik pincérlány mosolyogva közölte, hogy szivesen kiszolgál, ha akarom, mert azért az már mégis gáz, hogy én ilyen készségesen lejövök minden este és sose fogyaszthatok semmit, mert túl későn jövök. elmondtam, hogy az azért van, mert én is pincérkedem és csak ilyenkor érek rá. pont ezért nem fogyasztok most semmit, hogy ő erjen minél hamarabb ágyba, mert fáradtnak néz ki. hálásan mosolygott és mondta, hogy akkor talán menjek be egyik szabadnapomon kávézni.

mennék, de egyedül nem esik jól...

Fuck you, i have enoug friends!

Ilyen feliratu felsőt láttam egy-két emberen mostanában.
Eleinte mosolyogtam.
Nem annyira poénos, de azért lehet mosolyogni rajta.
Gondoltam, "nekem is kell ilyen...", de ha jobban belegondolok, nem kell.
Minek? Nem igaz az, amit ír rajta.
Minek hordjak és mutogassak egy nagybetüs nyomtatott hazugságot?
Nincsenek barátaim.
Aki van, az sincs itt.
Ez mindig így van.
Vagy lehet, hogy csak azok használják ezt kifogásnak,
akik ugyanilyen mizantrópok.
Az egyetlen baj ezzel talán csak annyi, hogy
rettenetesen magányos vagyok.

ez nem "depi"! alapból ilyen a baba...

a felnőtté válás talán végső fokozata az, amikor megváltozik a felfogásunk arról, mi/ki is a bohóc. gyerekkorunkban még nagyon élveztük. és nem igaz, hogy nem vettük tudomásul, hogy ő egy nagyon-nagyon szomoru ember... de a gyerekek olyan szadisták. néha megbocsáthatatlanul.
a különbség: a gyerek még nem tud azonosulni a bohóccal. nem ismeri a mély szomoruságot. észleli, talán érti is, de nem érzi át. amikor meg már érzi... felnőtt.

néha fáj a szívem. mármint igazán...fizikailag. azt mondják, az nem fájhat. orvos mondta. mit tudom én, miért. pedig én úgy érzem olyankor, hogy rendesen fáj. és örvendeni szoktam. néha abban a reményben, hogy "na most" "most!" "5...4....3...2......1.......most!". meghalok. mindenbe belehalni. a gyönyörüségbe, egy jó film utóhatásába, egy dallamba, egy test szépségének csodálásába, egy hosszú útba... ha választhatnék, hogy haljak meg, volna rá két változat:
1. annyira fájjon a szívem a szomoruságtól, hogy haljak bele. egy késő nyári délután. valahol üldögélve és figyelve, hogy cikáznak, cicáznak a napsugarak egy fa lombja között. mosolyogva de borzasztó szomoruan akarok meghalni...
2. feltéve, hogy természetes halállal, persze...ha meg nem, hát felmásznék egy fára, odakötözném a bokám, lassal leereszkednék, fejjel lefele, felvágnám az ereim mindkét kezemen és nézném, ahogy egyre nagyobb bordó-fekete tócsa gyűl alattam. ezt inkább egy őszi éjjelen...

22

22 lettem. a nyavalya törje ki!

nem is gyakorol rám nyomást a családom... áááá dehogy.
kaptam evőeszközkészletet meg asztalterítőt meg nagyon aranyos kis kenyérkosarat.
már csak a kezemet kéne megkérje valaki s egyenesben lennénk.
várom az ajánlatokat.
:)))))

na ugye, milyen komolytalan vagyok.
nem vagyok én még érett háziasszony kérem.
nem elég ahhoz főzni, mosni, mosogatni, vasalni tudni.
messze nem elég..................

Álom

ÉN: mindig az ellentétét álmodod annak, ami van
ÉN: szerintem
ÉN: vagyis hát úgy vettem észre
CSOMH: :))
ÉN: komolyan...
CSOMH: okok, elhiszem
CSOMH: szoktam fúrcsákat álmodni
CSOMH: mostanában pedig már újra emlékszem is rájuk
ÉN: az nem tudom hogy jó-e
ÉN: sztem nem kellene emlékezni
CSOMH: miért?
ÉN: mert az a tudatalatti
ÉN: s ha emlékszel, belépsz egy veszélyes kis kapun

oo0o000o00o0o00o0o0o000000o0o0o0oo0oo

Kaptam valami sziri-szari körlevelet, amiben megfenyegettettem (használom a passzívot, hogy ne haljon ki teljesen) , hogy ha nem küldöm tovább, nem teljesül, amit az elején kívántam (mert a skacok kényszerítenek már a legelején, hogy csinálj valamit...ebben az esetben kívánni kell valamit). hát elvtársaim... ez egy nagy butaság (hogy ne használjak erősebb kifejezést). állítólag annyi percen belül teljesül a kívánság, ahány éves vagy. hát erőőőőősen kééétlem, hogy én 21 percen belül fasza leszek, s majd következő tanévben (...merthát így szólt a kívánság egy része) leteszem a seggem és végzem a dolgom s nem lógom le íly böszme módon az órák nagyrészét, mint ebben a félévben tettem.... na ezt teljesítse nekem valaki 21 perc alatt!!! nem küldök én tovább semmiféle körlevelet semmiféle 10 vagy mittomhány embernek! ha valakinek kell, szóljon, szivesen elküldöm, de csak kérésre. saját erőmből nem bosszantok senkit ilyenekkel.

nem leszek a barátod!

ma tortát meg fagyit reggeliztem.
ezt a pofátlanságot!

sose értettem ezeket a névnapos dolgokat.
na éééés, ha névnapom van?

miért nem ehetek egy akármilyen hétköznapon
tortát meg fagyit reggelire?
miért csak vakációban meg szabadságon utaznak az emberek?
miért nem ülünk vonatra egy hétvégén?
vagy lógjunk le egy egész hetet?
miért olyan magától értetődő a virág ajándékozás?
miért ne ajándékozhatnánk egy üres virágcserepet
vagy egy tekercs almaillatú zöld vécépapírt?
nem a szeretet meg a szándék a lényeges?

egyszer születésnapomra kaptam
egy paradicsomot meg egy paprikát.
nagyon tetszett.
volt benne egy nagy adag szeretet (és vitamin).

én meg egyszer egy korsó vizet ajándékoztam.
megtöltöttem itthon a korsót vízzel és
átgyalogoltam vele a város másik végébe
anélkül, hogy kiöntöttem volna egy cseppet is.
egy órát gyalogoltam. lassan és biztosan.
mindenki hülyének nézett.
az is, akinek adtam. nem értette......
még soha senkiért nem csináltam ilyet.
abban a korsó vizben benne van
a türelmem, szeretetem és odafigyelésem,
amit neki szánok, amit rá áldozok.
azt hiszem nem kellett neki.
vagy ő is csak egy olyan volt, aki azt hitte, hogy
"a barátság aaaz, amikor mindent elmondunk egymásnak,
és ha szükségünk van egymásra, segííítünk..."
ez faszság.
marhaság.
aki tényleg azt hiszi, hogy ennyi a barátság,
menjen vissza az oviba,
esetleg valami annál is korábban megtapasztalt meleg helyre...


"A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és a hiúság mocsarába. A pajtásság, a cimboraság, néha olyannak látszik, mintha barátság lenne. A közös érdekek néha megteremtenek emberi helyzeteket melyek hasonlítanak a barátságra. Aztán a magány elől is szívesen elmenekülnek az emberek mindenféle bizalmasságba, melyet legtöbbször megbánnak ugyan, de ideig-óráig azt hihetik, ez a bizalmasság már a barátság egy válfaja. Mindez persze nem az igazi. Az ember úgy képzeli, hogy a barátság szolgálat. Mint a szerelmes, úgy a barát sem vár jutalmat érzéseiért. Nem akar ellenszolgálatokat, nem látja valószínűtlen lénynek azt, akit barátjául választott, ismeri hibáit, s így vállalja, minden következménnyel. Ez lenne az eszmény. S csakugyan, érdemes-e élni, embernek lenni ilyen eszmény nélkül? S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól?"
Márai - A gyertyák csonkig égnek