nihil

egy régi emlék. 4-5 éves lehettem.

sötét van. egyedül vagyok a szobában.

el van húzva a sötétítő és le van oltva a villany.

csendben vagyok. a fülemben dobog a szívem.

határozottan és vontatottan. aztán egyre gyorsul.

a szomszéd szobából átszűrődnek a hangok.

anyám és a nevelőapám. basznak.

félek. ideges vagyok. egyedül hagytak.

elkezdek nyöszörögni. nem akarok hangos lenni,

hogy ne haragudjanak rám.

már sírdogálok. szipogok. csendesen.

elkedek rendesen sírni.

"ezt már biztosan meghallották"

idönként visszatartom a lélegzetem és várok.

hátha lépteket hallok. de nem.

a másik szobában továbbra is nyikorog az ágy.

egyre gyorsabb tempóban. hallom anyámat.

ideges és csalódott leszek, hogy le se szarják.

mert tudom, hogy hallották.

már nem tudom visszafogni magam.

elkezdek zokogni, görcsöl a szívem.

(annakidején súlyos szívbeteg voltam)

nem bírok már megállni. nem tudok már hallgatózni sem,

hogy jön-e valaki, mert annyira hangosan

dobog a szívem, olyan heves a légzésem és

olyan erős a nyomás a fejemben,

hogy már nem hallok semmit.

ordítok. levegő után kapkodok.

kaparom a fotel kárpitját. tépem a díszpárnákat.

majd összeesek. már nem bírom.

légszomj, zihálás, szív dobog a fülben.

rettenetesen erősen, hangosan és szabálytalanul.

fekszem a földön. lépéseket hallok. anyám.

belép fürdőköpenyben. felkapcsolja a villanyt.

egy pillanatra megvakít. nem látok semmit.

csak nagyon fátyolosan. azt hogy nagy lendülettel közeledik.

aztán két rettenetes nagy pofon csattan.

újra sötétség. ajtó becsukódik.

megint csend van.

bámulok magam elé a koromsötétben.

nem érzek semmit.

filmszakadás.

talán elaludtam. vagy nem tudom. nem emlékszem.

de azóta minden alkalommal ugyanígy érzem magam,

amikor magamra hagynak, annyi különbséggel,

hogy annyival civilizáltabb vagyok, hogy nem ordítok,

és megtanultam nem zokogni, pedig legbelül ugyanaz.

sötét van. nagyon sötét.

most is ülök a sötétben, és nem érzek semmit.

nem segít, akárhány lámpát kapcsolok fel,

akármennyi fény van, és akármilyen hangos a zene.

bennem csend van és nagyon sötét.

"kösd fel magad, megbánod, ne kösd fel magad, azt is megbánod"

azért nem akarok írni, mert folyton olyat akarok írni,

amit nem akarok utána visszaolvasni.

már majdnem két éve nem merem a

gondolataimat sem "visszahallani".

megpróbálok kevesebbet beszélni,

amikor pedig mégis megszólalok,

megpróbálok nem mondani

semmi értelmeset vagy érdekeset.

többnyire csak éppen mondok valamit,

nehogy feltünjön valakinek,

hogy, ha rajtam múlna,

ki se tátanám a szám.

ja és azt hiszem érezni se szoktam mostanában.

nem hatódom meg, nem ijedek meg,

nem leszek igazán dühös és

nem tudok örvendeni.

nem unom magam, nem leszek izgatott,

nem vagyok türelmetlen,

nem tagadok, állítok, mert nem hiszek.

nem nézek és nem is látok.

nem iszok, így nem is hányok.

bármit teszek, mindent bánok.

amit nem, azt is.

vacsora

ez itt a tegnap esti vacsorám.

túl megpakoltam a szendvicset és esett szét.

az ott rajta egy befőttesgumi.

mmm igen... tudom...

J.J.

csütörtökön az egyik tanárom amikor névsorolvasáskor szólított,
elpoénkodta a nevem:
"Varó J.J. Eszter... aha J.J. (amerikaiasan: dzséjdzséj)"
erre vigyorgott egyet. én is.

aznap kaptam egy sms-t egy ismeretlen számról.
ennyi volt: "Dzséjdzséj :D"
mintha ovodában lennénk.
tetszik :)

me' csak annyi az eszem

hajnali negyed hat van.
sims2 és NFSU2.

bent felejtettem a mosógépben a ruhát két napig.
elfelejtettem sót tenni a vízbe, amiben főtt a krumpli.
gondolkoznom kellett valamelyik nap, hány éves is vagyok.
nem öntöztem meg a virágokat. pedig azelőtt minden nap...
elaludtam a kádban. kihűlt a víz. arra ébredtem, hogy fázom.
tizenkilencedikén nem jutott eszembe, hogy 10 hónaposak vagyunk.
elfelejtettem, hogy volt házifeladatom arra az órára,
amire elfelejtettem elmenni, mert nem tudtam, milyen nap van.

nem gondoltam volna, hogy ilyen észrevétlenül
következik be az, amitől annyira féltem.
tiszta jó, hogy a huszonegyedik században
nem foglalkoznak az őrültekkel.
talán azért, mert nem tudnak különbséget tenni
modern ember és beteg között.
mindenki ugyanolyan hülyének hat.

én.

valamikor régen volt egy kis zöld notesz. az volt a használati utasításom.
hozzám. volt egy-egy idegen, akinek első találkozás alkalmával poénból odaadtam. "nesze. unom elmesélni. olvass bele. ha utána is beszélgetni akarsz velem, oké."
olyanok voltak benne, hogy:
kedvenc édességem a marcipán és nem szeretem, ha a vécépapírt úgy teszik fel a tartójára, hogy a fal fele tekeredik. nem szeretem, ha hozzámérnek vagy bárki is fél méternél közelebb jön. utálom, ha a személyes tárgyaimat kölcsönkérik s rühellem ha a rendembe belekavarnak. (pl. a filmeket, amik tetszenek, kiírom cd-re vagy dvd-re. a cédéimet Vigdis-nek hívják, a dvd-ket Hjördis-nek. meg vannak számozva, el vannak rendezve és a számítógépen lista van róluk.)
a kávét tej nélkü szeretem (csak olyankor teszek bele, amikor valamilyen oknál fogva kímélni akarom a gyomrom) a teát pedig cukor nélkül. nem szeretek születésnapomra vagy névnapomra virágot kapni, viszont meghatódom, ha "csak úgy" kapok valamilyen kis figyelmességet. nem szeretem különösebben a macskákat, de egy időben 12 volt. érdekelnek az emberek, mégis kerülöm őket. az olyan zenét szeretem, ami lüktet. sok benne a basszus és a dob, de még nem techno. még mindig nem tudtam eldönteni, hogy voltam-e valaha szerelmes (azt mondják, az valószínüleg azt jelenti, hog nem. de ebben nem hiszek, úgyhogy vissza oda, hogy "nemtom") és a legromantikusabb pillanatokban képes vagyok olyat mondani, hogy "de baszottul aranyosak lehetünk a faszomba bele" és szerintem, ha egyszer valaki igazán szeretne és értékelne és megkérné a kezem, szemberöhögném. és nem azért, mert nevetségesnek tartanám, csak mert félek és kerülöm az érzelmi túáradásokat ezért nagyon idiotán leplezem a meghatódást. pl. ha "csak úgy" kapok egy szál rózsát, azt mondom "mi ez a burjány basszki?!", pedig valahol mélyen könnybe lábad a lelki szemem, hogy valaki gondolt rám... na basszki... de nyálas. :D
elfelejtettem az anyanyelvemen helyesen írni mert az utóbbi pár évben olvastam németül, norvégul, svédül, dánul, franciául, spanyolul, angolul de magyarul nem. csakis és kizárólag messengeren és blogon. az előbbi jellegzetes írott szlenggel rendelkezik az utóbbival meg nem sokat foglalkoztam. a már lejárt szavatossági idejű tébécégyanúm és bronsitám meg légúti asztmám mellé rengeteget cigizek néha (többnyire) és hülyeségnek tartom meg szégyenlem, de félek megpróbálni leszokni, mert ha nem sikerül, a béka segge alól a föld középpontjába költözne az önbecsülésem. az évek során megtanultam hallgatni, megtanultam tűrni és megtanultam azt, hogy mindig egyedül vagyok. a saját anyámra se számíthatok, mégis vágyom valakire, aki ezt felülírja s bármennyire is fel leszek háborodva, majd bebizonyítja tettekkel, hogy helytelen az elméletem. na egy ennyi kis csorbulást még kibírna valahogy az önérzetem :P egyébként semmit. nincs (már) lendületem, akaratom, ambícióm, tehetségem semmihez, de az önérzetem még mindig akkora, mint... szóval nagy. elég baj. kapcsolja már ki valaki a védekezési mechanizmusaimat. lecsúszott a hátam közepére a kütyü s én nem érem el a gombokat.

ja és a fenti kép az egyik kedvencem magamról. fene tudja, miért. eleve nehéz engem lekapni, ahogy gépet látok, bújok el. valamelyik előző életemben indián lehettem s nagyon félhettem, nehogy ellopják a kis szaros lelkem. nem vagyok biztos benne, hogy a két legjobb barátom közül (de ellentmondásos... 2 vs. leg) melyik kapta le Cs. vagy T. , de akármelyik is volt, gratula. ;)

kígyó

most látom, hogy az unitárius címerben a kígyó befalja a saját farkát és nevetnem kell. nem is csak azért, mert négy éven keresztül ott virított a címer a tábla fölött és ezek szerint sose néztem meg becsületesen, hanem mert most esett le: "de hiszen az nemcsak a ciklikusság és végtelen, hanem a kanibalizmus szimbóluma is!".

19,

na tessék még egy közhely...
(végülis ez a bizonyítéka annak, hogy égek ki.
egyre banálisabb leszek.)

szóval... íme a közhelyem:
hogy is van az, amikor az ember belekiabál a nagy semmibe,
vagy a nagy üres valamibe és akkor na... azt akarja, hogy jobb legyen.
van az a rövidke fejezet a Kis hercegben... a tizenkilencedik.
ez lenne az:

A kis herceg fölkapaszkodott egy hegyre. Életében nem látott még más hegyet, mint a három vulkánját, de azok éppen csak a térdéig értek. A kialudt vulkánját zsámolynak használta. "Egy ekkora hegyről - gondolta - egyetlen szempillantással látni fogom az egész bolygót meg az összes embert." De nem látott egyebet, mint tűhegyes sziklacsúcsokat.

- Jó napot! - mondta találomra.

- Jó napot!... Jó napot!... Jó napot!... - válaszolta a visszhang.

- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg.

- Ki vagy... ki vagy... ki vagy... - felelte a visszhang.

- Légy a barátom, olyan egyedül vagyok - mondta.

- Egyedül vagyok... egyedül vagyok... egyedül vagyok - felelte a visszhang.

"Milyen furcsa bolygó! - gondolta a kis herceg. - Milyen száraz, milyen hegyes, milyen sós. És az embereknek nincs semmi képzelőtehetségük. Folyton csak azt szajkózzák, amit mondanak nekik... Nekem otthon volt egy virágom: mindig ő kezdte a beszélgetést..."

gyerekkorom óta cseng a fülemben a kétségbeesett hang:
"egyedüüüüüül vagyooooook...."
(illyés kinga előaásában lemezen...)

és most egyre erősebb.

lassan át kéne nevezzem a blogot "Panaszfal"-nak

na végre megjelent itt is a Gauloises!!! :D
mostanában egy csomó kis szarságnak örvendek.
(annak is, hogy vettem üvegfestéket s már előre látom,
mindent össze-visza fogok mocskolni vele a lakásban,
ami egyszer üveg vagy csempe. hehe.)
csak egy baj van ezzel:
holott azt vallom, hogy az élet apró örömeinek nem árt örvendeni,
az az érzésem, hogy ez most nem az az értékelős rész,
hanem inkább a megalkuvós,
a maradék pozitív hozzáállásom hangja,
ami azt mondja "ha úgysincs aminek örülj,
keress valamit, aminek talán lehet"
de ez nem jóóó naaa!
azon kapom magam, hogy minden kis hülyeséget
megpróbálok értékelni, csak mert nem kaphatom meg azt,
amire igazán vágyom, hisz nem csak rajtam múlik...

egyre jobban kérgesedek magamba.
lassan nem hat meg semmi, nem akarok semmit.
szar ez így, kérem, nagyon szar.