a felnőtté válás talán végső fokozata az, amikor megváltozik a felfogásunk arról, mi/ki is a bohóc. gyerekkorunkban még nagyon élveztük. és nem igaz, hogy nem vettük tudomásul, hogy ő egy nagyon-nagyon szomoru ember... de a gyerekek olyan szadisták. néha megbocsáthatatlanul.
a különbség: a gyerek még nem tud azonosulni a bohóccal. nem ismeri a mély szomoruságot. észleli, talán érti is, de nem érzi át. amikor meg már érzi... felnőtt.
néha fáj a szívem. mármint igazán...fizikailag. azt mondják, az nem fájhat. orvos mondta. mit tudom én, miért. pedig én úgy érzem olyankor, hogy rendesen fáj. és örvendeni szoktam. néha abban a reményben, hogy "na most" "most!" "5...4....3...2......1.......most!". meghalok. mindenbe belehalni. a gyönyörüségbe, egy jó film utóhatásába, egy dallamba, egy test szépségének csodálásába, egy hosszú útba... ha választhatnék, hogy haljak meg, volna rá két változat:
1. annyira fájjon a szívem a szomoruságtól, hogy haljak bele. egy késő nyári délután. valahol üldögélve és figyelve, hogy cikáznak, cicáznak a napsugarak egy fa lombja között. mosolyogva de borzasztó szomoruan akarok meghalni...
2. feltéve, hogy természetes halállal, persze...ha meg nem, hát felmásznék egy fára, odakötözném a bokám, lassal leereszkednék, fejjel lefele, felvágnám az ereim mindkét kezemen és nézném, ahogy egyre nagyobb bordó-fekete tócsa gyűl alattam. ezt inkább egy őszi éjjelen...
Bejegyzések
