a nőgyógyászokról s a féltékenységről

azt mondta a nőgyógyász, tesztoszterontúltengésem van.
ezt mondjuk én már rég tudom.
nem feltétlenül hormonális értelemben véve.
például ez abban nyílvánul meg,
hogy szerintem nem szokványos a "féltékenységi-stílusom".
ha vagyok valakivel, s rájövök, hogy az a valaki másnak is kell,
nekem elkezd nem kelleni.
bassza meg, menjen ahhoz, akinek jobban kell,
én nem kezdek el senki után rohangálni.
alapvetően nem kell nekem semmi, ami másnak is kell.
ja persze, mindig "más" akartam lenni.
hozzátartozik az alaptermészetemhez.
kétévesen is ugyanez volt a hozzáállásom.

egyetlen kivételes eset volt, akkor is megszívtam.
három lehettem, amikor az óvodában dühkitörésem lett attól,
hogy valaki más hozzányúlt ahhoz a macihoz,
amit én sajátoménak tekintettem.
alapból azért kellett, mert csúnya volt, kopott és nem kellett senkinek.
ettől számomra különös varázzsal bírt.
pont azért kellett. esetlennek hittem azt a macit,
és emiatt annál jobban tudtam szeretni.
aztán egyszer egy hülye hozzányúlt.
tudtam, hogy ő messze nem szereti annyira, mint én
(már-már animista imádat volt az enyém),
de valamiért hozzányúlt.
úgy gondoltam, nem érdemli meg, bántani fogja.
rávetettem magam az illetőre és eldöntöttem, hogy megölöm.
komolyan gondoltam.
tényleg.
tiszta erőmből ütöttem, rúgtam, véresre haraptam az arcát.
leszedtek róla nagy nehezen.
kirúgtak az óvodából.
azóta sem ragaszkodtam semmihez és talán senkihez annyira,
hogy ölni akarjak miatta.
mindig mindent s mindenkit nagyon könnyen el tudtam engedni.
talán azért, mert féltem, hogy következménye lesz,
ha harcolni akarok valamiért,
ami nem is biztos, hogy az enyém.
az a maci nem volt az enyém,
most már tudom,
de akkor is dühös vagyok, ha arra gondolok,
hogy előttem meg utánam még hányan összematatták.
ez a legerősebb féltékenység,
ami valaha is belenyílalt a szívembe.
abban a helyzetben, amelyikben egy hétköznapi nő jobban ragaszkodna párjához,
mert megvillan neki, hogy talán elveszítheti,
én ellököm.
ha érzem, hogy elveszíthetem,
inkább nem kell.
nem várom meg azt a pillanatot, amikor elveszítem,
inkább kitörlöm ahonnan csak lehet.
a szívemből, gondolataimból.
csak ideiglenesen a testemből nem.
azért jól jön, ha az embert néha jól megbasszák.
hogy aztán mondhassa a nőgyógyász,
hogy sebes a méhszájam arra utalván,
hogy elég méretes lehet az, ami ilyesmit okoz.
leszarom.