sötét van. egyedül vagyok a szobában.
el van húzva a sötétítő és le van oltva a villany.
csendben vagyok. a fülemben dobog a szívem.
határozottan és vontatottan. aztán egyre gyorsul.
a szomszéd szobából átszűrődnek a hangok.
anyám és a nevelőapám. basznak.
félek. ideges vagyok. egyedül hagytak.
elkezdek nyöszörögni. nem akarok hangos lenni,
hogy ne haragudjanak rám.
már sírdogálok. szipogok. csendesen.
elkedek rendesen sírni.
"ezt már biztosan meghallották"
idönként visszatartom a lélegzetem és várok.
hátha lépteket hallok. de nem.
a másik szobában továbbra is nyikorog az ágy.
egyre gyorsabb tempóban. hallom anyámat.
ideges és csalódott leszek, hogy le se szarják.
mert tudom, hogy hallották.
már nem tudom visszafogni magam.
elkezdek zokogni, görcsöl a szívem.
(annakidején súlyos szívbeteg voltam)
nem bírok már megállni. nem tudok már hallgatózni sem,
hogy jön-e valaki, mert annyira hangosan
dobog a szívem, olyan heves a légzésem és
olyan erős a nyomás a fejemben,
hogy már nem hallok semmit.
ordítok. levegő után kapkodok.
kaparom a fotel kárpitját. tépem a díszpárnákat.
majd összeesek. már nem bírom.
légszomj, zihálás, szív dobog a fülben.
rettenetesen erősen, hangosan és szabálytalanul.
fekszem a földön. lépéseket hallok. anyám.
belép fürdőköpenyben. felkapcsolja a villanyt.
egy pillanatra megvakít. nem látok semmit.
csak nagyon fátyolosan. azt hogy nagy lendülettel közeledik.
aztán két rettenetes nagy pofon csattan.
újra sötétség. ajtó becsukódik.
megint csend van.
bámulok magam elé a koromsötétben.
nem érzek semmit.
filmszakadás.
talán elaludtam. vagy nem tudom. nem emlékszem.
de azóta minden alkalommal ugyanígy érzem magam,
amikor magamra hagynak, annyi különbséggel,
hogy annyival civilizáltabb vagyok, hogy nem ordítok,
és megtanultam nem zokogni, pedig legbelül ugyanaz.
sötét van. nagyon sötét.
most is ülök a sötétben, és nem érzek semmit.
nem segít, akárhány lámpát kapcsolok fel,
akármennyi fény van, és akármilyen hangos a zene.
bennem csend van és nagyon sötét.
Bejegyzések
