a kolozsvári magyarok nagyrésze olyan jól tud románul,
hogy néha nem veszik észre egymás kiejtéséből, hogy magyarok.
így történt, hogy tegnap tudtam meg, a hatodikról az a kedves néni,
akivel egész jól elbeszélgettünk párszor a lépcsőházban (románul)
tulajdonképpen magyar.

busz - a nagy fémhernyó

lekéstem ma a buszt.
azt hittem csak este tíz van.
kimentem és elsétáltam a megállóig.
csodálkoztam, milyen csend van,
s nem áll senki a buszmegállóban.
akkor esett le, negyed tizenkettö.
pedig én csak egy kört akartam menni.
tizenéves koromban volt ez a szokásom.
amikor egy kicsit meg akartam nyílni a világ fele,
látni akartam, kicsit többet érezni,
felültem a buszra és mentem egy kört a városban.
(havi bérlettel ez persze nagyon könnyű)
közben figyeltem az embereket a buszon,
néztem ki az abakon. elképzeltem, mire gondolhat
a stoppnál, a busz mellett várakozó autó soförje,
egy pillanatig aggódtam a piroson átszaladó járókelőért,
vagy egyszerüen néztem az épületeket.
22 év alatt mindig véltem valami újat felfedezni.
kíváncsi vagyok, ha majd ugyanezt 60 évesen csinálom meg,
mire fogok gondolni és mennyire fogok újat látni.

"egyébként egy felszínes(en), nagyképű, nyers, barátságtalan, gátlásos, frusztrált, megbízhatatlan senkiházi vagyok. nem érdemes velem foglalkozni. nem is szoktak." én